Előző körben kiderült, hogy a Kenzie/Gennaro nyomozópáros prózában még jobb mint a filmen, plusz a Vihar sziget után az is, hogy Lehane ott van a szeren. A Sötétség, fogd meg a kezem pedig csak tovább erősítette ebbéli meggyőződésemet. Ráadásul a könyv kezdése miatt, ami az események után egy jó hónappal történik végig képes volt rettegésben tartani annyira, hogy bár befejezhettem volna este is a regényt, mégse mertem. Volt ugyanis pár mondat, ami elég baljóslóra sikeredett az első fejezetben s mivel eddig úgy ismertem meg Lehane-t, mint aki nem szívbajos és képes olyan fordulattal, eseménnyel előállni, amelyre aztán úgy gondolok majd, hogy “ez nem lehet igaz, ezt nem tehette meg”. Úgyhogy amikor késő este eljutottam addig, hogy már rájön Patrick Kenzie arra, ki az aki az egész téboly mögött áll, letettem a kötetet és másnap reggel napsütésben fejeztem be.
Az egész rémálom teljesen normális esetként kezdődött (ez már gyanús lehet, az összes félelmetessé váló sztori egy semmiséggel indul): Patrick Kenziet és társát a magánnyomozói bizniszben, Angela Gennarot közös ismerősön keresztül találja meg egy pszichiáter, aki úgy gondolja, a fia veszélyben van. Eleinte úgy tűnik, hogy a nőt a bostoni ír maffia néhány tagja pécézte ki magának. A főhősök tehát elindulnak ezen a vonalon és zsákutcába jutnak. Az erőszak, a brutalitás egész más oldalról üti fel a fejét, ahonnan nem is várnánk (bár sejteni lehet). Aztán kezdődik a nyomozás, a versenyfutás az idővel és kiderül hogy minden és mindenki mindennel összefügg, de főleg közel 20 évvel ezelőtti gyilkosságokkal. Boston Dorchester negyede egy kisváros, ahol a rég összekuszálódott szálak sose bogozódnak ki, csak éppen a következő nemzedéknek kell viselnie a következményeket az apák bűneiért.
Jó sorozathoz illően visszatérnek az első részben megismert szereplők, kinek fontosabb, kinek kevésbé fontos szerep jut (megvannak úgy látom az állandó segítőtársak rendőrség, ujságírás és pszichopata haver környékről). Még több mindent megtudunk Kenzie és Angie gyerekkoráról, amelyben valószínűleg lesznek még ezk után is eltemetett dolgokés az is világos, hogy kapcsolatuk mennyire sokrétű és bonyolult, ugyanakkor egyszerű is tud lenni.
Ami azért nem volt elvarrva a regényben az a kérdés, hogy Kenzie mennyire véletlenül került be a képbe? Vagy már az elejétől komoly szerepet szántak neki? Mondjuk így utólag végiggondolva nem olyan rossz megoldás ez Lehane-től, hogy a főgonosz nem teregeti ki teljesen a kártyáját (a nagy leszámolásnál nem mondja el, teljes részletességgel, hogy mi motiválta, maradnak fekete lyukak) ugyanis így van még miről agyalnia az olvasónak. Esetleg beszélni róla olyan családtagjával/ismerősével, aki szintén olvasta a regényt stb.
Sötét egy történet ez (néhol Stephen Kingre emlékeztetett) és valóban nem túl kíméletes Lehane, igaz azért az én óvatosságom is túlzott volt. Simán jöhet a sorozat következő része.
