Katie McGarry: Pushing the LimitsEzt a könyvet még tavaly nyertem meg, amikor kijött és nagyon reklámozták, s mint olyan sok mindennel, amihez hozzájutok, amint ott van egy gombnyomásnyira (e-bookot kaptam), tudom hogy bármikor elolvashatom, már annyira nem is sürgető. Pedig nagy volt a regény körül a hype. Aztán a múlt héten a netgalley-n megjelent a folytatása és letöltöttem, elolvastam, de az még csak egy hónap múlva fog megjelenni, s kb. akkor kellene majd írni róla. Viszont annyira megfogott, hogy eszembe jutott ez a regény is és szinte azonnal a Dare You To után elolvastam, hogy lássam, honnan indult Katie McGarry, aki ezzel a könyvvel robbant be. S azt kell mondanom, hogy teljesen érthető a dolog.

Még nem csengett ugye le a nagy YA láz, de már itt van az újabb címkés őrület a New Adult azaz NA, ami már olyan fiatalokról/nak szól, akik épp kikerülnek az életbe, s főleg olyasmi témákat boncolgat ami abban segíthet, hogy hogyan boldogulnak arrafelé. Bár a Pushing the Limits hősei még középiskolások, de végzősök és olyan dolgokon mennek keresztül, meg olyan döntéseket kell hozniuk, amelyek egy felnőttnek is hatalmas fejtörést, meg szívszakadást okoznának, pláne 17-18 éveseknek. Az egyik főszereplőnk Noah Hutchins két éve elvesztette a szüleit, öccseitől elválasztva került nevelőszülőkhöz, s rögtön az első helyen meg merte védeni a nevelőapa saját kiskorúját, s ettől azonnal nehéz esetnek bélyegezte a Gyerekvédelem. S a rossz fiú címke rajta is maradt, amire persze rájátszik, de sajnos szinte tehetetlen a Szociális Osztállyal szemben, ahol arról döntenek, hogy és mikor láthatja a testvéreit. Az új év kezdetén az iskolájába új Fejlesztő pedagógus érkezik, Mrs. Collins, aki úgy tűnik, hogy jobban szívén viseli Noah gondjait mint elődei. De a fiú már nem nagyon hisz a csodákban. Akárcsak Echo Emerson se, akinek szintén az új hölgyhöz kell járnia konzultációra. Echo bátyja katona volt és két éve elesett Afganisztánban, az apja újra nősült és most gyereket várnak, az anyjával pedig nem túl jó a kapcsolatuk: utolsó majdnem tragédiával végződő találkozásuk emlékét a lány teljesen elnyomja magában. Nem emlékszik arra, hogy mi vezetett oda, hogy kórházi ágyon ébredt és teli van vágásokkal a karja. Innentől kezdve őt szörnyszülöttnek tartják az iskolában, pletykálnak róla és találgatnak, hogy vajon mi történt vele. Mrs. Collins ráveszi Echot, hogy korrepetálja Noah-t, a fiú pedig látni kezdi a fényt az alagút végén: ha összeszedi magát, nagykorú lesz és munkája, akkor magához tudja venni az öccseit. Echo és Noah arra is szövetkeznek, hogy segítenek egymásnak kideríteni amit a felnőttek titkolnak előlük, s közben kiderül, hogy hiába törekednek normálisak lenni és beilleszkedni, erre nincs lehetőségük. De amíg ott vannak egymásnak, talán képesek a legdurvább akadályokat is legyőzni és ép ésszel és szívvel megúszni, ha borzalmas titkokra is derül fény.

Bár Echo története a keményebb, neki kell megjárnia a Pokolt és szembenéznie a szörnyűségekkel, igazából Noah az, aki miatt faltam ezt a regényt. Egyrészt igazán markáns jelenség, másrészt meg azonnal a szívébe fogadja az olvasó, amikor először látja, hogy mennyire izgatottan várja, végre találkozhasson a testvéreivel. Amikor róluk van szó, a családról ami megmaradt, de szétszakadt folyamatosan úgy éreztem, hogy megszakad értük a szívem. S bár láttam, hogy mi lenne a helyes magatartása Noah-nak, az is teljesen érthető volt, hogy miért is szeretne mást és hogy hajlandó ezért megküzdeni, s feladni mindent, hogy elérje ami szerinte a legjobb lenne nekik. S mire eljut odáig, hogy az igazán jó választást is meglátja, akkor meg azért könnyes az ember szeme, mert tudja, ez mekkora áldozat a részéről. Noah ráadásul roppant jól tudja kezelni Echot és kapcsolatukban ösztönösen adja meg azt a lánynak, amire az vágyik: a normalitásra. Ugyanúgy ahogy a fiú esetében, Echonál is teljesen érthetőek a választásai, hogy miért is akar ismét úgy élni mint korábban, csak neki sok mindenki mással és mások magatartásával is szembesülnie kell: főleg azzal, ami a középiskolában a legfontosabb, ugyanakkor a legkegyetlenebb dolgo: a látszat. Mert csak akkor fogadják őt vissza a régi társaságba, ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna, s nem számít, hogy közben megjárta a Poklot: csak legyen kifelé nyugodt és normális. De Echo élete egyáltalán nem fér bele a skatulyákba, s az, hogy elkezd Noah-val és lúzer, elszállt haverjaival lógni (a flegma láncdohányos Beth-tel és a tetovált autómániás Isaiah-val) csak olaj a tűzre. Neki is rá kell döbbennie, hogy egyedül csak magára számíthat, meg valaki olyanra, aki feltétel nélkül szereti. Igazi érzelmi hullámvasút a regény, s amint vége van, legszívesebben újra felülne rá az ember.

Azért tetszett nagyon, mert mentes volt minden sablontól, attól, hogy nagyon fiataloknak szóljon és nem olyanok voltak a főszereplők, akiknek a gondjai csak mondvacsináltak, hanem teljesen reális problémák és megoldások születtek: ezekből a helyzetekből nem lehet rózsaszín boldogságbuborékban búcsúzni, de Echo és Noah is megtalálja a maga lelki békéjét, de a fenntartásáért továbbra is meg kell dolgozniuk. Katie McGarry nagyon jó első regényt tett le az asztalra és előre bocsátom, hogy a második is jól sikerült s legszívesebben azonnal vetettem volna magam a következőre, Isaiah történetére, de arra még egy évet várni kell. Szóval ha a NA vagy a komolyabb YA ilyen könyveket produkál, akkor semmi kifogásom a mondvacsinált címkézés ellen. Amúgy ha jól tudom, a Könyvmolyképzőnél vannak a jogok, csak ki kell várni, hogy megjelenjen magyarul.

Kiadó: Harlequin Teen
Sorozat: Pushing the Limits #1
Megjelenés: 2012
Terjedelem: 325 p.
ISBN: 9781459234635
Honnan: Nyeremény, saját példány, e-book,

Buy This Book from Book Depository, Free Delivery World Wide

5 Stars
Oszd meg!