Baráth Katalin: A türkizkék hegedűAzt hiszem, hogy A fekete zongorát kb. a helyén kezeltem. Nem voltam teljesen elájulva tőle, de nagyon megkedveltem a szereplőket, a hangulatot és az írónő stílusát.  Úgyhogy izgatottan figyeltem, hogy alakul a következő rész sorsa, vártam a folytatást, ami a könyvhétre meg is érkezett. S az Agave kiadó nagyon jó kis csindradattával körítette a megjelenést. Először is, ott van a könyvben a sok blogger ajánló, amelyek még A fekete zongorát életik (igen, köztük van az enyém is, kicsit meg is lepett a terjedelme, aztán elgondolkoztam, ezek szerint én nem tudok röviden, frappánsan jellemezni egy könyvet, hogy kisebb szöveget ragadjanak ki tőlem:), meg volt könyvbemutató és dedikálás is a könyvhéten. Úgyhogy most már nekem is van 2 dedikált Baráth Katalin kötetem és ő továbbra is KÉM* 🙂

Dávid Veron önkéntes száműzetése Ókanizsáról lassan egy éve tart, s a kisasszony Pesten él, újságíróként dolgozik a Nő című lapnál, s az egyik szerkesztőnél, a csábos, nagyvilági Maránál lakik, mint albérlő. Rajta keresztül ismerkedik meg az árva kisfiúval, de a villámismeretség után a gyerek eltűnik és nem marad más utána, mint egy jól helyben hagyott rokon: Lipovszky Ferenc sírkőfaragó, aki valamikor udvarolt Marának. Veron azonnal kézbe veszi a dolgokat és elkezdenek szaglászni az árvaházban, hogy megtudják, mégis mi történt a kisfiúval, hova lett és miért. A nyomok egy karizmatikus egyénhez vezetnek, Szászi Barabáshoz, aki mindenféle vallásos handabandával vezet félre nőket és alapít velük egyházat, hogy közben a saját kis pecsenyéjét sütögesse. Őt követve Veron és csapata eljutnak Balatonfüredre, ahol a bonyodalmak már nemzetközivé fokozódnak, mert már nem csak egy kisfiú sorsáról van szó, de veszélyes iratokról és tárgyalásokról, amelyekben különböző nagyhatalmak is érdekeltek. S végül a napfényes tengerparton derülnek ki a legsötétebb titkok.

Az az igazság, hogy egészen másképp képzeltem el Dávid Veron kalandjainak folytatását. Illetve úgy gondoltam, hogy megmarad a sorozat kisvárosi kriminek, mert annyira megkedveltem Ókanizsát és lakóit az első könyvből. De Baráth Katalin fogta az egészet és áthelyezte a történetet, s mindjárt nem is egy, hanem három helyszínt kaptunk tőle. Veron jelleme azonban ugyanaz maradt és ez az, amit nagyon tudok értékelni sorozatoknál. Ő továbbra is egy hatalmas fantáziával megáldott, itt-ott csapongó és hebehurgya, ugyanakkor roppant figyelmes és okos nő is, akiben egyszerre van meg a jó nyomozókra jellemző gondolkodásmód, de heves vérmérséklete és néhány meggondolatlan tette miatt ugyanúgy bajba is kerül, nem is egyszer, mint az előző részben. Márpedig itt aztán tényleg magasabbak a tétek. Egészen más körben mozog a gyilkos is és a bűnügyek is jóval komorabbak és összetettebbek, mint ahogy azt az előző kisvárosi történetben tapasztaltuk.  S ezeket a dolgokat és cselekménybonyolítást igazán zseniálisan oldja meg Baráth Katalin. Holott majd minden nagyobb lépésnél attól tartottam, hogy valami hibát majd elkövet és a jól felépített karakter vezérelt történet kisiklik. Úgyhogy még extra izgalom is volt olvasás közben. De szerencsére sikerült a csapdákat elkerülnie. Amit kicsit hiányoltam, hogy a szektás szál és a becsapott nők kiábrándulása, felszabadítása nem történet meg.

Azért annak ellenére, hogy nem maradtunk ott a megkedvelt Ókanizsán, a környezet és a hangulatleírások továbbra is jól sikerültek. Veron, bár már egy éve él Pesten és élvezi egy csomó előnyét, igazából nem tudja  megszokni a fővárosi életet és ezzel én, mint szintén olyan lány, “ki vidékről a városba került” nagyon együtt tudok érezni. Balatonfüred már kicsit másabb helyszín, bár elég keveset látunk belőle, azért érezhetjük, hogy mindig is ez a városka volt a magyar tenger legelőkelőbb nyaralóhelye. Amikor meg a cselekmény eljut Abbáziába, a tengerpartra, szinte láttam magam előtt az egész helyet, éreztem a hangulatot, a tenger és a golgotavirágok illatát. Lehetne kiadni Veron történetei mellé egy albumot is, amelyben összegyűjtve lennének azok a korabeli fényképek, képeslapok, amelyeket itt-ott fel lehet ugyan lelni antikváriumokban, s igazán jól kiegészítenék a színes hangszeres sztorikat. Úgyhogy a hangulatteremtés és a leírások továbbra is a topon vannak és az ember tényleg úgy érzi, hogy a Monarchia utolsó szép éveiben jó maga is ott villamosozik Pesten, Füreden olvasgatja a Színek és éveket (kedvencem ez a rész, ahol Veron dühöng, hogy ő szeretett volna Kaffka Margit lenni) vagy gőzhajózik az Adrián.

Szóval tetszett, hogy Veron bár kicsit tapasztaltabb és mélabúsabb lett az átéltek miatt, azért alapjában maradt az a bájos, okos nő, akit megkedveltünk A fekete zongorában. Az is jó volt, hogy megint kiderült, ha egy ügy nagyobb horderejű, mint amit egyedül el tudna intézni, akkor akadnak segítőtársai, ez esetben komoly profik is, akik aztán a kényesebb dolgokat el tudják tussolni. S mivel egy sorozatban fontos, hogy az ember kedvelje a főszereplőt, azt hiszem ezzel itt továbbra sincs gond. Baráth Katalinnak saját bevallása szerint is már vannak tervei a következő könyvekre, még ha a Rózsaszín oboa cím nem is marad meg, Dávid Veront mindenesetre visszavárjuk. S függőben a kérdés, hogy vajon hol fog újra felbukkanni?

*KÉM – Azaz Kiolvasott ÉletMű ld még: http://moly.hu/polcok/k-e-m

Kiadó: Agavé
Sorozat: Dávid Veron #2
Megjelenés: 2011
Terjedelem: 289 p.
ISBN: 9786155049347
Honnan: Kiadótól, recenziós példány

 

4 Stars
Oszd meg!