Még az Átkozott boszorkák bejegyzésnél ajánlgatták a többi magyarul megjelent Hoffman regényt és most ez került elsőként a kezembe. Más volt, mint az előző könyve, komorabb, komolyabb. Eleinte úgy indul, mint ahogy a hátán is jelzik, az Üvöltő szelek modernizálása. Az alaphelyzet, a kulcsszereplők tehát ismerősökként köszöntöttek, néha szerettem is volna megrázni őket, hogy “hé nem veszitek észre, ti már ezt egyszer lejátszottátok hála Emilynek, nem tanultatok belőle?” Aztán valami egészen más lett a történetből. Hoffmann tovább gondolta az alapszituációt, azzal a bizonyos “Mi lett volna ha…” kitétellel.
Mikor March Murray kamasz lányával Kaliforniából visszatér New England-be a kisvárosba, ahol felnőtt, hogy eltemesse a házvezetőnőt, aki felnevelte, a múltja hihetetlen erővel csap le rá. Ott van rögtön Hollis, akivel együtt nőtt fel, aki élete nagy szerelme volt s aki mindig is arra várt, hogy egyszer még visszatér hozzá. Amikor azonban ez megtörténik, valahogy semmi se úgy alakul, mint ahogy az ember egy romantikus regénytől elvárná. A történet teli van olyan szereplőkkel, akiknek a szerelem inkább szomorúságot, mint boldogságot hoz. March legjobb barátnője nem meri elköltelezni magát, egy feleség évtizedek óta tudja, hogy férje másba volt szerelmes, az egymásba gabalyodó fiatalokat a vérségi kapcsolat tartja távol és persze ott van a két főszereplő önpusztító szenvedélye, hisz Hollis számára amit megszerzett, az az övé és meg kell tartania mindenáron. Mert a szerelem, a szeretet képes arra, hogy megváltoztassa azt, akire hat, hiszen Gwenből, a tipikus emós tinédzserből erős fiatal nő lesz, mindezt egy kiöregedett versenylóval szövődő kapcsolatának köszönheti, míg anyját, Marchot teljesen megfosztja emberiségétől, józan eszétől és tartásától a zsarnoki szerelem.
A tragédia itt is kikerülhetetlen, viszont Hoffman nem hagy senkit kétségben, az ő Heathcliffjében (Hollisban) már tényleg csak March látja meg a jót, senki más, még saját maga se.
Alice Hoffman kiválóan bánik a szavakkal, hihetetlen atmoszférát tud teremteni, az őszi-téli New England nem marad el semmiben Bronte mocsaraitól, s ezt kiválóan adja át Borbás Mária fordítása. Csak a szerkesztőt kéne megrugdalni kicsit központozásilag.
Nekem is nagyon tetszett a könyv atmoszférája, és valóban, a történet előrehaladtával egyre kevésbé fontos, hogy az alapötletet már valaki kitalálta egyszer. Én ezt olvastam először Hoffmantól, és pont az itteni ajánlás hatására vettem meg az Átkozott boszorkákat is, ami kicsit optimistább, de szintén nagyon jó könyv, lélekrajz és olvasmányosság szempontjából is.
én Hoffmanntól eddig még csak a tizenharmadik boszorkányt olvasstam.Azt már olvastátok?És most néztem utána a többi könyvének.
Itt fenn van a többi tőle magyarul megjelent könyv is: Átkozott boszorkák, Hetedik mennyország még a maradék akkor neked.
köszi!