Még az Átkozott boszorkák bejegyzésnél ajánlgatták a többi magyarul megjelent Hoffman regényt és most ez került elsőként a kezembe. Más volt, mint az előző könyve, komorabb, komolyabb. Eleinte úgy indul, mint ahogy a hátán is jelzik, az Üvöltő szelek modernizálása. Az alaphelyzet, a kulcsszereplők tehát ismerősökként köszöntöttek, néha szerettem is volna megrázni őket, hogy “hé nem veszitek észre, ti már ezt egyszer lejátszottátok hála Emilynek, nem tanultatok belőle?” Aztán valami egészen más lett a történetből. Hoffmann tovább gondolta az alapszituációt, azzal a bizonyos “Mi lett volna ha…” kitétellel.

Mikor March Murray kamasz lányával Kaliforniából visszatér New England-be a kisvárosba, ahol felnőtt, hogy eltemesse a házvezetőnőt, aki felnevelte, a múltja hihetetlen erővel csap le rá. Ott van rögtön Hollis, akivel együtt nőtt fel, aki élete nagy szerelme volt s aki mindig is arra várt, hogy egyszer még visszatér hozzá. Amikor azonban ez megtörténik, valahogy semmi se úgy alakul, mint ahogy az ember egy romantikus regénytől elvárná. A történet teli van olyan szereplőkkel, akiknek a szerelem inkább szomorúságot, mint boldogságot hoz. March legjobb barátnője nem meri elköltelezni magát, egy feleség évtizedek óta tudja, hogy férje másba volt szerelmes, az egymásba gabalyodó fiatalokat a vérségi kapcsolat tartja távol és persze ott van a két főszereplő önpusztító szenvedélye, hisz Hollis számára amit megszerzett, az az övé és meg kell tartania mindenáron. Mert a szerelem, a szeretet képes arra, hogy megváltoztassa azt, akire hat, hiszen Gwenből, a tipikus emós tinédzserből erős fiatal nő lesz, mindezt egy kiöregedett versenylóval szövődő kapcsolatának köszönheti, míg anyját, Marchot teljesen megfosztja emberiségétől, józan eszétől és tartásától a zsarnoki szerelem.

A tragédia itt is kikerülhetetlen, viszont Hoffman nem hagy senkit kétségben, az ő Heathcliffjében (Hollisban) már tényleg csak March látja meg a jót, senki más, még saját maga se.

Alice Hoffman kiválóan bánik a szavakkal, hihetetlen atmoszférát tud teremteni, az őszi-téli New England nem marad el semmiben Bronte mocsaraitól, s ezt kiválóan adja át Borbás Mária fordítása. Csak a szerkesztőt kéne megrugdalni kicsit központozásilag.

4 Stars
Oszd meg!