Jan 272020

Elérkeztünk tehát az Évtized könyveinek első tíz helyezettjéhez. Mielőtt a listára térnék (bár biztos mindenki gyorsan legörgetett:) úgy gondolom egy kis magyarázat tartozik a lebonyolításhoz. Amikor szeptemberben jeleztem, hogy 10 év után ismét vállalom, hogy összegyűjtöm, kinek mi volt a kedvenc könyve 2010-19 között nem meghívni akartam embereket, mint régen, hanem jelentkezni lehetett, hogy ki szeretne részt venni, azaz bárki jöhetett volna 🙂 Ennek ellenére azért elküldtem azoknak is, akik egy évtizede voltak a szavazók, s néhányan ismét adtak le közülük is voksokat.

A lebonyolítás meg úgy ment, hogy aztán a jelentkezők kaptak egy linket az űrlaphoz, amin lehetett jelölni a kedvenceiket. Maximum 50-t lehetett nevezni, de minimum 10-t kértem. Végül 14-en jelöltek kedvenceket, 288 könyvre érkezett szavazat, ebből jött össze a Top50. Minden könyv az alapján kapott pontot, hogy hányadikként szerepelt a beküldött lajstromban és ezek összeadásából jött ki az elmúlt hetekben itt olvashatott lista.

Eredetileg vagy 30-an jelezték, hogy szavaznak majd, de végül 14 ember segített a listában a jelöléseivel. S íme ABC sorrendben az a 14 ember, akiknek az ajánlásaiból készült tehát Az évtized könyvei 2010-2019 Top 50, köszönöm, hogy részt vettetek ebben a kis játékban:

Athala, Avilda, Diamondfox, Dóri, Flaisz János, Ilweran, Könyvekkel suttogó, Lobo, Magyar Ildikó, Nikkincs, Nima, Nita_Könyvgalaxis, PuPilla és Talabos Dávidné dr. Lukács Nikolett

#10. David Benioff: Tolvajok tele

A Tolvajok tele számomra egy iszonyúan brutális regény volt. Jól megírt ugyan, de brutális. Vannak jelenetek, amik totálisan belém égtek, mint a fagyos lakásban a ki tudja mióta halott nagyapja mellett ülő, semmibe bámuló fiú képe, aki az utolsó életben maradt szárnyast próbálja rögeszmésen életben tartani a kabátja alatt. A kegyelmet sosem ismerő halál ott bujkál szinte minden oldalon, ráteszi a kezét majdnem mindenre, és eltöröl és bekebelez, semmi és senki nincs tőle biztonságban. A halál árnyékában minden felgyorsul: életre szóló barátságok szövődnek alig pár óra leforgása alatt, és a felnőtté váláshoz is csak néhány nap szükséges; hosszú évtizedek gondolatai érlelődnek meg az emberekben szempillantások alatt – az élet próbál versenyt futni az idővel, mert sose lehet tudni, mikor jön el az utolsó pillanata. Emberöltőnyi érzés és gondolat sűrűsödik bele ebbe a bizonyos télbe, csontig hatol a hideggel együtt. (Könyvekkel suttogó)

A Tolvajok telét nagyon szerettem olvasni, mert igazán különleges regény: oda-odacsap az ember lelkének, aztán mégis csak simít rajta egyet. Azért a végén azon is elgondolkoztam, hogy vajon hány ilyen történet szállt már a sírba az emberekkel, mert nem voltak unokák, akik elég kíváncsiak lettek volna arra, hogy mi történt régen, akkor, amikor egy tucat tojás magát az életet jelentette. (Nikkincs)

Elborzasztott, meghökkentett és meghatott. Az összes szörnyűsége ellenére mégis szórakoztatott és megnevettetett. Szerettem, ez a legjobb szó rá, hogy nagyon szerettem… Kivételes regény, amit régóta tartogattam már, és nagyon örülök, hogy végre tudom, mi van benne.
A vége után valóban érdemes újra elolvasni az előszót, bár nekem anélkül is leesett a tantusz, de akkor is olyan jólesett megbizonyosodni még egyszer… 🙂 (Pupilla)

Nagyon tetszett ez a könyv, pedig tartottam tőle – nácik, világháború, nem tűnt valami szívvidító sztorinak. Több része nem is volt az, de a két főszereplőt annyira megszerettem és a történet is nagyon kalandos volt, hogy ezeket az ellenérzéseket magam mögött hagytam (Dóri)

#9. Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Csak az tud így írni a magányról, az elszigetelődésről, az tud ilyen megértő lenni, aki már maga is átélte ezeket a mélyrepüléseket. Nagyon szerettem, hogy a főszereplő életébe bekövetkező változások ellenére teljesen önazonos tudott maradni, hogy nem fordult ki önmagából és nem csinált belőle az írónő a végére egy tökéletes és boldog női karaktert. (Nikkincs)

Nem egyszerű kibújni a csigaházból, és beengedni a világot az életünkbe, hiszen akkor az amúgy is sérült lelkünk további sebeket szerezhet. De ha megfelelő segítséggel nyitni tudnunk, csodás dolgok történhetnek velünk. És emiatt megéri. (Nita)

Az Eleanor Oliphant köszöni, jól van elementáris erővel mutatja be a magányt, ez már a legelső oldalon idézetnek megtett sorokból világosan kitűnik. Jól megragadja a kirekesztettség, kiközösítettség érzését, és rétegekben bontja ki nekünk ezt a nagyon fura, nagyon megközelíthetetlennek látszó karaktert, amíg teljesen le nem csupaszítja, és megmutatja nyers valójában, minden deformitásával, bánatával, sérelmével, gondjával. Könnyednek tűnő, nagyon olvasmányos könyv, ami a bohókás borító és a humoros snittek ellenére azonban tele van mély mondanivalóval, szívszorító és fajsúlyos. (Pupilla)

#8. Mary Ann Shaffer – Annie Barrows: A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Amellett, hogy egy bájos történet (van itt szerelmi szál, gyerek, egy összetartó közösség, humor és könyvek persze :D) mellette emléket állít a világháborúban elszenvedett csapásoknak. A Csatorna szigeteket, amik közül a legnagyobb Guernsey, megszállták a németeket, de ők ugyanúgy foglyok voltak, és szenvedtek a hidegtől, az éhségtől, de a felsőbb vezetés meg is keserítette a szigetlakók életét. Kijárási tilalom, munkatábor a szigeten európai foglyokkal, és egy szereplőt fogságba is vetettek. Az ő személye fogja össze a történetet és szívszorító volt olvasni a sorsáról… (Dóri)

Mindenkinek szívből tudom ajánlani ezt a könyvet, én konkrétan beleszerettem. Annyi szeretet, humor, de mégis annyi keserűség van benne, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni, de pont ettől olyan emberi. (Ildikó)

Derűs és bájos, de közben mégis ott húzódik nem is annyira a háttérben a háború minden szörnyűsége. Sosem olvastam még levélregényt, de ez kilóra megvett. (Avilda)

Nem sok olyan könyvet olvastam az idén, ami két estés olvasás keretében el is fogyott volna. Ez ilyen volt, mert alig tudtam letenni. Ráadásul az is ritka, hogy az egyik oldalon hangosan felnevetek és nem sokkal utána elpityeredek az olvasottakon. Szóval igazi érzelmi hullámvasút volt ez számomra, de nagyon-nagyon élvezetes történet keretében (Nikkincs)

#7. Robert Galbraith: Kakukkszó

Én mindig azt mondom, hogy a jó krimihez nem csupán a jó helyen elhelyezett nyomok és feszültség kettőse kell, hanem egy olyan alak is, aki kellően érdekes, akinek a karaktere átüt a sorok közül. Cormoran Strike szerintem pedig pont ilyen: nem csupán gondolkodásmódja, nyomozási technikája az, ami lenyűgözi az olvasót, hanem a múltja is, amely a nyomozás alatt szépen, lassan feltárul előttünk. Egyszerűen szeretem, ahogy Rowling ír: ahogy a karakterek személyiségét és kapcsolatait szépen-lassan kibontja a szemem előtt; ahogy végigkalauzol az angol tájakon és ahogy felépíti gyönyörű ívesen a történetek feszültségét. Robert Galbraith-et határozottan más okok miatt szeretem, mint a Harry Potterek íróját, de szerintem ez így is van jól. (Könyvekkel suttogó)

Nem sok mű éri nálam el azt, hogy ennyire lelkesen kutassak vele kapcsolatosan. A Kakukkszónak sikerült. A hangulata nagyon megfogott, ahogy London csillogó részei mellett megismerhettük a város egy másik arcát, a szegénység, a nélkülözés, a “ki tudja, holnap mit fogok enni” arcát. Mert persze, London a világ egyik legnépszerűbb fővárosa, tódulnak a turisták, meg a nagybetűs Nyugat része, de ez nem jelenti azt, hogy ott is mindenki gazdag és boldog. Csak róluk sokkal többet hallani, mint a szegényekről, akiknek meg kell húzniuk magukat, ha nem akarnak a város szégyenfoltjai lenni. (Nita)

Mindenféle elvárás nélkül kezdtem bele a történetbe és szerintem az teszi jól, aki így indul neki. Nincs léc, nincs valami határ, amit meg kell ugrani, vagy át kell lépni, egyszerűen csak bele kell merülni a történetbe és élvezni kell, hogy kapunk egy olyan új, 21. századi detektív karaktert, mint Cormoran Strike. (Nikkincs)

#6. J. K. Rowling: Átmeneti üresedés

Az írónő láthatóan jól ismeri a vidéki angol kisvárosok dinamikáját, nem fél megmutatni olyasmit, amit egy „jóérzésű kisvárosi polgár” a szőnyeg alá söpörne. Nem finomkodik, nem kendőzi el a mocskos és brutális részleteket, és szembesít minket azzal, hogy a jólfésült kertvárosokon túl a jóléti államok nagy részében is nyomor és leszakadt tömegek tanyáznak. Olyan életeket rajzol elénk, amiket látva átfuthat rajtunk, hogy milyen rohadt jó dolgunk is van (legyenek bármilyen napi gondjaink), és megmutatja a másik oldalt: a saját jóllétükben elkényelmesedett, a nyomornegyeden becsukott szemmel áthajtó, a Parlagtól szabadulni kívánó nyárspolgárokat. Ám nem áll meg itt. A könyv legnagyobb erénye (és számomra annak bizonyítéka, hogy Rowling igenis nagyon jó író, dacára a stílusbeli döccenőknek, a gyenge párbeszédeknek és a kiszámítható karaktereknek), hogy szembesít a saját előítéleteinkkel. (Ilweran)

A könyv, amely az olvasása során megfekszi az ember gyomrát, mert minden helyzetében, minden szereplőjében a társadalom mostani helyzetére ismer. Önző, hatalomtól megrészegült felnőttek regénye ez, amelyben a csepp reményt arra, hogy lehet másként is csinálni a fiatalok lázadó viselkedése adja. Nyers, szókimondó, a lelkünk legmélyebb bugyraiba lehúzó, ugyanakkor tűpontos meglátásaival az egyik legfontosabb olvasmánya az évtizednek. (Nikkincs)

Tökéletesen összerakott regény, jó kis karakterboncolásokkal, és árnyalásokkal, pofonokkal, váltakozó mértékű gonoszságokkal és galádságokkal és tragédiával megspékelve. Dráma egy kis város szétbomlásáról, amit Barry Fairbrother halála indít el, és mondhatni “szelleme” visz tovább… Hipszter Rowling és mégis, intelligens Rowling még mindig, magasra tett léccel. 🙂 (Pupilla)

Ajánlotta még: Athala

#5. Markus Zusak: A könyvtolvaj

Egy regénynek, amelynek a Halál a narrátora és már az elején kijelenti, hogy senki se menekül meg előle, maga az olvasó se, az ember előre tudja, mi lehet a végeredménye. S ehhez még hozzájön a helyszín, ahol játszódik, nem sok kétségünk marad.
Ennek ellenére végig szívszorongva faltam a sorokat és remegve vártam, hogy mi is fog történni és bizony az egész megérte. Ez a könyv egy csoda. Trükkös, okos, megható, elgondolkoztató. Úgy mesél a második világháború Németországáról, hogy minden szava a helyén van. Nincsenek benne túlzások, csak a valóság és érdekes meglátások. A szavak hatalmáról. Mert a regény erről is szól: az olvasásról, arról, hogy a könyvek mit jelenthetnek az embereknek, s a szavakról, amelyeknek például egyik nagyszerű művelője maga Hitler volt. Liesel sorsát át meg átfonják a szavak, hol teremtenek, összekötnek, hol pedig rombolnak és szétszakítanak.
Markus Zusak pedig igazi szómágus és olyan 600 oldalt hozott össze, amelyben nincs felesleges mondat és pillanat, (Lobo)

Faltam az oldalakat – pedig nem egy rövid könyv (594 oldal), és jó volt a befejezés is – nem próbálta unalmas happy endet írni, hanem egy valóságosabbat kapunk, beteljesületlenséggel és szomorúsággal – de ez illik hozzá, ez valóságos is lehetne. (Dóri)

Kedvenc. Liesel és a könyvszeretet miatt. A szavak ereje miatt. Egy kis pince miatt. Ígéretek miatt. Minden motívumáért, felejthetetlen karaktereiért, kiváltképp Hans Hubermannért és Liesel Memingerért. (Pupilla)

Nagon szerettem olvasni és mennyire nem számítottam rá – sok világháborús történettel a hátam mögött-, hogy meg fog majd ríkatni. Zsenialitása számomra egyrészt abban volt, hogy a halál, mint narrátor szerepelt benne, akire nem tudtál haragudni olvasóként. Mellette Liesel, Rudy, Mama, Papa, Max egytől egyig olyan szereplők lettek akikre nagyon sokáig emlékeztem, sőt, talán még a mai napig sem engedtem el őket. És itt is bebizonyosodott, hogy a jóság, az emberi lélek szépsége pont azokban az emberekben lakozik, akikről első körben ki sem néznénk. Nem egy vidám olvasmány, ugyanakkor szerintem nagyon sokat ad. (Nikkincs)

Ajánlotta még: Athala

#4. Madeline Miller: Akhilleusz dala

Alapvetően a regény egyik legnagyszerűbb eleme, az írónő azon hihetetlen tehetsége, hogy egy jól ismert történetet képes úgy előadni, hogy bár az ember tudja a végkifejletet, ismeri az odavezető utat mégis lebilincselő végig az egész és majdnem olyan izgalmas, mintha először találkoznánk az Íliásszal. Mert igazából ezt a regény a híres eposz modernizált változatának is lehetne nevezni. Csak éppen kapott egy friss nézőpontot és csavart, hogy még érthetőbbé tegye Akhilleusz odaadását barátja Patroklosz iránt. (Lobo)

Talán Miller abban tesz az olvasó elé egy más Akhilleusz történetet, hogy nem csak a túlzott önbizalommal rendelkező, képességeiben, erejében rendíthetetlen görög hőst festi le, hanem egy ifjút, akinek bár a sorsa elrendeltetett, mégis tud gyengéd, érzelmes, hűséges is lenni.
(Nikkincs)

Az egyik legjobb történelmi fikció, amit az elmúlt években olvastam. Egy teljesen más oldalát látjuk itt Akhilleusznak, egy számomra sokkal elérhetőbb és érthetőbb oldalát. Miller nagyon jó mesélő, sodor a történet, a szereplőkért pedig igazán lehet izgulni, még akkor is, ha tudjuk, mi is lesz a sorsuk. (Nita)

#3. Madeline Miller: Kirké

Kirké története igazi nőközpontú írás a mítoszok világából, főszereplőnk életén keresztül megvizsgálhatjuk az istenek és a halandók lete közötti különbséget, a hősiesség eszményét is mert igen, Odüsszeusz is megkapja a magáét és nem csak Kirké az, aki átlát a vetítésén és tisztában van azzal, milyen jellem. Szerettem olvasni a Kirkét, tetszett a főhős hangja és története, ahogy megtalálja magát és a hivatását, s végül a célt az életében. (Lobo)

Madeline Miller regénye sok fontos üzenetet hordoz tehát, így adva mélységet ennek az egyébként hangulatos, az ókori Görögországot és annak mitológiáját remekül megidéző történetnek. Aiaié szigetére bátran lépjen be hát az, aki erőt szeretne meríteni a saját útkereséséhez vagy éppen csak ebbe a Miller által újramesélt ókori világba vágyakozik. A Kirké mindenképpen maradandó élmény lesz. (Könyvekkel suttogó)

Nem csak Kirké karaktere árnyalódik és láthatjuk a fejlődésének ívét, hanem az eposzokból megismert hősök tettei is más színezetet kapnak. Nem mindig lesznek azok a pozitív hősök, akiknek eddig be lettek állítva – esendőek, gyarlóak, elkapja őket a mánia vagy az agresszió. Az írónő megmutatja, hogy az eposzokat, énekeket férfiak írták – énekelték – ebben a könyvben a női szereplők, a hősök árnyoldalai kapnak helyet. (Dóri)

Ajánlotta még: Nikkincs

#2. Frederik Backman: Az ember, akit Ovének hívnak

Ove története egyszerre szórakoztató és szívbe markoló. Backman könyve sok témát felkarol, úgy mint a házasság, az elfogadás, a magány és annak feldolgozhatatlansága, az el nem engedés és az emlékek súlyától egyre nehezedő élet. Backman eszméletlen jól lavírozik az ember érzelmi skáláján, anélkül hogy vattacukros vagy éppen érfelvágós fordulatokat venne a történet. Pont úgy, ahogy lennie kell: egyszer sírunk, aztán meg szakadunk a nevetéstől a könyv felett – igazi érzelmi hullámvasút. És bár soha nem hittem volna, most mégis azt írom, hogy ennek a könyvnek köszönhetően zártam a szívembe egy folyton morgolódós, kínosan szabálykövető vénembert. Ove történetével szerintem mindenkinek meg kell ismerkednie, mert még a legkérgesebb szívet is megszelídíti. (Könyvekkel suttogó)

Backman rendkívül tehetségesen írta meg és bontotta ki ezt az karaktert, és bámulatosan jó emberismerettel rendelkezik. Olyan ügyesen finomhangolta az érzelmeket, hogy a végére álljon össze minden egy csodás szimfóniává, ami nem más, mint az élet. Aminek a szépsége az apró örömökben, az emberi kapcsolatokban, a kölcsönös segítségnyújtásban van. És a bosszankodásokban, dühödt felcsattanásokban, drámai összeveszésekben ugyanúgy. 🙂 (Pupilla)

Bármennyire is morgós vénembernek tűnik Ove, elég hamar világossá válik az olvasó számára, hogy a szereplők közül neki a legnagyobb a szíve. De nem csak azért kedveljük meg őt nagyon hamar, mert a beszólásain hatalmasat lehet nevetni, vagy mert annyira segítőkész, hanem mert szép fokozatosan válik világossá előttünk a múltja, amely teljes megértést is ad számunkra. És megtanuljuk egyúttal azt is – ami igazából egy örökérvényű törvény, csak sajnos hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla –, hogy mindig nézzünk a látszat mögé, és ne ítéljük meg (vagy éppen el) elsőre az embert. Hiszen bármennyire is ellenszenves lenne az életben Ove, abszolút emberiek a reakciói. Bátran kijelenthetjük azt is, hogy nála nemesebb, és mindennek ellenére mégis élethű karakterrel nem igen találkozhatunk könyvekben. (Chris)

Kacagtató és szívszorító történet egyben egy morcos öregemberről, aki mégsem tudja elmarni maga mellől az embereket, mert vannak, akik meglátják az értékeit. (Nikkincs)

#1. Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Elena Ferrante gyönyörűen mesél arról, milyen egy olyan környezetben felnőni, amit a szegénység és a kilátástalanság ural. Hogyan próbál ezekkel a két barátnő megbirkózni. Mindketten álmodoznak, aztán a valóság egyre inkább összetöri az álmaikat. Ráadásul mindketten azt irigylik a másikban, amely belőlük hiányzik. (Nita)

Ferrante prózája első pillantásra egyszerű, ám valahogy mégis ritmusos és zubog, akár egy soha nem nyugvó folyó. Ha egyszer az ember rálép az első sorokra, onnantól kezdve nincs megállás egészen az utolsó oldalig. Szeretem, hogy olyan sok komoly témát felölel ez a könyv, miközben mégse érezzük az olvasását súlyosnak. Ferrante Nápolya sokáig nem engedi olvasóját utána. A telep, Lila, a tenger, Elena… – valahogy beköltöznek az ember agyának hátsó traktusába. (Könyvekkel suttogó)

Két lány barátságának és felnőtté válásának a története egyrészről, a homályos és megfoghatatlan félelmekkel teli gyerekkortól a kiskamasz és kamasz korig. Másrészről egy érzékletes lenyomata az ’50-60-as évek Nápolyának, olasz társadalmának. (Dóri)

Az egyik legőszintébb és legmélyebb könyv a női barátságról, annak gyerekkorban kialakuló kötelékéről. Hol fojtogató, hol visszahúzó, hol pedig felszínen tartó és eltéphetetlen ez a képzeletbeli kötelék. Ferrante és ez a sorozata az egyik legzseniálisabb része volt ennek az évtizednek. (Nikkincs)

A női barátságokról szóló könyvek mindig módfelett érdekesek, mert a női barátságról írni, és jól írni tényleg nagy kihívás. Két ilyen ellentétes személyiség különös kapcsolatáról pedig végképp az. A barátságuk dinamikáját jellemző sajátosság, hogy mindig van valami, ami az egyiknek sikerül, és a másik alulmarad benne, de valami másban pont ellenkezőleg alakul a dolog, felszítva az irigységet, a bizonyítási vágyat. Mindketten okosak, de más lehetőségeket kapnak az élettől, máshogy alakul a sorsuk. Akármennyire is szeretik, segítik egymást, és kötődnek egymáshoz, mindig rivalizálnak valamiben. (Pupilla)

A kiváló történelmi, szociológiai pillanatkép mellett a lányok barátsága az egész történet kulcsa. S ahol Ferrante ragyog az az, hogy megmutatja, milyen az, amikor azt akarjuk, ami a másiknak van, de nem elvenni tőle, hanem részesülni benne, mert a különbségek (oktatás, házasság) a kapcsolatukat veszélyeztetik, elválaszthatják őket. (Lobo)

Oszd meg!

Reader Comments

  1. Köszi, hogy megszervezted, lebonyolítottad, összesítetted! 🙂 Azt hittem, hogy A könyvtolvaj, vagy a Tolvajok tele végez majd az élen, de nagyon szuper az “eredménye” így is. 🙂 Szerintem bátran ajánlhatjuk a lista mind az 50 elemét olvasásra.

    1. Ferrante elég egyértelmű volt, hiszen 6-ból 5 embernek a top10-ben szerepelt. De mindenképp van pár, amit én is még szívesen elolvasnék 🙂 Mondjuk a Benioff-ot pont tuti nem 🙂

Write a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *