Szinte hihetetlen, de majdnem pontosan 9 éve olvastam először a regényt. Akkor is megemlékeztem róla már itt, de mivel régen még csak a memóriám miatt jegyeztem, hogy mit olvasok, sok mindent nem írtam a könyvről, csak a fülszöveget, meg kimásoltam a kedvenc idézetemet. De már évek óta készülök, hogy újra a kezembe vegyem az Amerikai isteneket, de mivel anno csak könyvtárból kölcsönöztem ki, aztán meg szinte lehetetlen volt megkapni, illetve horribilis összegekért talán igen, nagyon megörültem annak, hogy ismét meg fog jelenni. Ráadásul kicsit bővítve és az eredeti fordítóval, aki már anno is kiváló munkát végzett, mert azért Gaiman stílusát visszaadni nem túl egyszerű dolog.

Ebben a könyvben igazán elengedte magát Gaiman, hagyta, hogy a fantáziája és hatalmas mítosz ismerete szárnyra kapjon, ráadásul a jubileumi kiadásba még egy csomó mindent beleírt. Amit természetesen én aztán nem tudok megmondani, mi lehetett, de gyanítom, hogy pár dolgot aktualizált és néhány történetet beletett, amit első körben kihagyott ilyen-vagy olyan okból. De nem is számít, a lényeg, hogy a mese hömpölyög és 600 oldalon keresztül.

Az alapötlet teljesen egyszerű: mi van akkor, ha igazából Amerikában is vannak istenek? Méghozzá elég régóta, mert az összes nép akik az évszázadok során ide érkeztek, azok mind magukkal hozták a saját babonáikat, isteneiket, szokásaikat, mondáikat , mítoszaikat. S ezek az istenek meg mindenféle lények otthonra találtak az „új” földrészen is, csakhogy teltek-múltak az évszázadok folyamatosan feledkeztek meg róluk, a régi nagyok helyett új dolgokat kezdtek imádni az emberek s újabb istenek jöttek létre.* S a helyzet fokozódik annyira, hogy az új meg a régi rend között összecsapásra kerül a sor. S minderről persze az amerikai embereknek fogalmuk sincsen. Közben meg ott van a szokásos átlagember, Árnyék aki belekeveredik az egészbe és az olvasó rajta keresztül ismeri meg a mitológiát a kibontakozó háborút és a kulcsjátékosokat

Azt hiszem, mint minden olyan könyvvel, amit már első körben kult-klasszikusnak kiáltanak ki aztán még át is dolgoznak és még grandiózusabbnak állítanak be elkerülhetetlen, hogy csalódott olvasók tömegével találja szembe magát az ember. Mert nagyok az elvárások. S Gaiman regényeivel valahogy sorra ez történik legalábbis itthon az elmúlt pár évben gyors egymásutánban megjelenő könyvei valahogy mind vegyes fogadtatásra találtak. Mindenki csak jókat hallott róluk a rajongóktól, aztán elolvasva nem értették mire fel volt a sok lelkendetés. Az Amerikai istenek ezen új kiadásával is ez a helyzet, ahogy elolvasgattam a többiek értékelését. Nos, én bevallom, a rajongók táborába tartozom, Gaiman az egyik kedvencem. S engem már első olvasásra, 9 éve is lenyűgözött ez a mese és most se tudtam kivonni magamat a hatása alól. Sőt, mintha több mindent láttam volna meg benne, mint korábban. S tudott meglepetéseket is okozni, mert néhány dolog másképp élt az emlékezetemben (különösen a befejezés, meg hogy hova lyukad ki Árnyék története és megtalálja-e a boldogságot). Szilvamaggal leveleztem, hogy Árnyék mennyire tipikus Gaiman hős, akár Richard Mayhew vagy Kövér Charlie (akinek apja Anansi itt jelenik meg először, ugye): tiszta szívű, ártalmatlan, aki sodródik az árral, kicsit melák. S az utóbbi miatt én már első körben is úgy képzeltem el, mint John Coffey-t a Green Mile-ból (igazából Michael Clarke Duncant láttam magam előtt), pedig többször is szó van arról, milyen színű a bőre:) Talán kissé passzívabb és ártalmatlanabbnak tűnik az átlagnál, erre azt találtam ki, hogy azért, mert amerikai, mert míg Gaiman angol főszereplőiben mindig ott az angol humor szikrája, addig itt egy túlságosan is átlagos és éppen ezért nem túl kiemelkedő amerikai csávóval van dolgunk. Épp ezért a végén elég fura, amit véghez visz, de ha a nagy képet nézzük, akkor érthető a szerepe.
S az egész könyvre, az apró történetekre, helyszínekre és a benne szereplőkre talán ez a legjellemzőbb: elsőre értelmetlen zagyvaság, aztán fokozatosan helyére kerül minden és a végén meg összeáll a kép. Közben meg az utat kell élvezni.

Azt hiszem Gaimant angol létére lenyűgözi, hogy Amerikát nem köti a történelem a különböző hagyományok, hogy annyi forrásból építkezik az ottaniak világképe. S épp ezért állítja szembe a régi isteneket és az újakat, s közben meg odateszi az emberek saját maguk által létre hozott „szent helyeit”, mert majd minden államban, megyében van valami teljesen egyedi, amelyek egyéniek és különlegesek, csábítják a turistákat és egyben magukba szívják a hódolatot, imádatot. Mint a Michael című filmben, ahol az angyal és csapata bejárnak az olyan nevezetességeket, mint a világ legnagyobb palacsinta sütője, gombolyagja stb. itt is az van, hogy Árnyék útja során különös híres helyeket fedezhetünk fel.

Gaiman nekem igazi történetmondó még mindig, szavaitól a hétköznapi különleges lesz, az átlagember mitikus hős, a mítosz szereplői pedig kézzelfogható, emberi gondokkal küzdenek, az unalmas kontinensek pedig izgalmasakká válnak. Az Amerikai istenek számomra még mindig a felnőtt mese egy fajtája, hogy egy angol fickó átköltözik az Államokba és felfedezi nekünk annak rétegeit. Ezt hívom én az igazi urban fantasy-nak.

*Közben többször is eszembe jutott a Sound of Silence, illetve, hogy a regényhez nagyon jó soundtrack-et lehetne összeállítani, a benne emlegetett dalokból (Na jó, valaki már össze is állította)

Eredeti cím: American Gods
Kiadó: Agavé
Fordító: Juhász Viktor
Megjelenés: 2012 (2011) [2003 / (2001)]
Terjedelem: 656 p.
ISBN: 9786155049705
Honnan: Kiadói, recenziós példány

 

4.5 Stars
Oszd meg!