Ez a Janikovszky könyv is az Aranyesővel együtt került ismét a kezembe. Nem is emlékszem, hogy annak idején miért is nem ez volt a kedvencem, s szerettem jobban a másikat. Sokkal kevesebb mindenre emlékeztem ebből, mint Buriánék sztorijából.
Mondjuk az elejét végigmosolyogtam, mert a “Helga? Milyen Helga?” értetlenkedés azért nagyon ütős volt, s az még számomra is felejthetetlen. Ugye Palócz Vera a pillanatok alatt rajongani képes 16 éves gimnazista úgy próbál bevágódni aktuális szerelménél, a szegedi bonvivánnál, hogy megtanul minden darabot, amibe a színész szerepel. Aki aztán teljesen nem érti az idézeteket, mert totál mást fog majd játszani. Mindenesetre a lány össze van törve, mert a férfi vidékről a fővárosba kerül, de mindez csak addig tart, amíg meg nem ismerkedik a karmesterrel, Kolozs Jánossal. Úgyhogy Vera azonnal lecseréli a Színházi kalauzt a Hangverseny kalauzra és nagyon lelkesen kikeresi a férfi pesti címét, s levelet ír neki. De a levél nem a karmester Kolozs Jánoshoz kerül, hanem az agrármérnökhöz, aki aztán levelezni kezd a lánnyal és hiába próbálja elmagyarázni, mi is történt, Vera rendre félreérti a próbálkozásokat. Közben pedig kiderül, a szegedi gimnazisták és KISZ tagok élete se csak fenékig tejfel, Vera pedig a nagy igyekezetében, hogy lepipálja egyik régi vetélytársát csúnya dolgokat mond és művel.
Amúgy mostani olvasás közben rájöttem, hogy valószínűleg miért nem kedveltem annyira a Szalmalángot. Mert én totál olyan voltam, mint Vera. Hetente más színészbe szerelmes, megtanultam a Shakespeare drámákat és igen, még levelet is írtam annak, aki iránt rajongtam (ő meg kilóméteres ömlengésemre válaszolt végül, hogy Bocs de én nem akarok magácskával levelezni – de tényleg, szó szerint ezt írta, bár azért aztán küldött egy dedikált fotót is:). Holott ha jobban belegondolok, ez a Janikovszky regény sokkal humorosabb, mint az Aranyeső. Verának annyira megmosolyogtató drámai problémái vannak, néhány barátnőjének meg nagyon szarkasztikus megjegyzése ezekre. Na és ott van még Kolozs Jani és környezete is, a laboros csajok és a nénikéje meg a művésznő albérlő. Az egész annyira tipikusan magyar és 50-es évek vége (1959-ben játszódik a könyv). Persze a politikai ideológia azért itt is benne van rendesen, elég csak arra gondolni, hogy Vera vetélytársa mennyire vonzódik a nyugathoz (van egy disszidált apuka az ellenforradalom utánról), a KISZ hatalmas erő stb. S hát mennyire életszagú az, hogy a 16-17 éves lányok a szegedi nyárból önként és dalolva inkább mennek dolgozni egy TSZ-be, minthogy a folyóparton és a strandon ücsörögjenek?
De mindezekkel együtt roppant bájos az egész regény. Mert igazi korlenyomat. Plusz még arra is emlékszem, hogy mennyit jártam a könyvtárba csak azért, hogy bár az eredeti kiadás pöttyösben megvolt otthon, s többször is olvastam, ki tudjam venni azt a 70-es évekbelit, amiben Janikovszky befejezést írt És mi történt aztán… címmel a regényhez. Nos, egyik első csalódásom volt, ami az ilyen típusú a “rajongók kedvéért megírom, mi történt a hősökkel” dolgot illeti. Ugyanis Janikovszky nagyon nem kesztyűs kézzel nyúlt Vera és Jani történetéhez, hogy mi is lett velük később… S én ezt akkor tizenévesen, elég komolyan sértőnek találtam. Úgyhogy azóta nem is bírom a hasonlókat: azaz ha egy regényt az író eredeti célja szerint kerek egészként befejezett, akkor ne erőltessen folytatást, kiegészítést, főleg ha nem igazán saját maga örömére és kedvére, hanem külső nyomásra készíti.
Szóval azért a Szalmaláng továbbra is nagyon édes kis lányregény, humora és iróniája elragadó, a benne ábrázolt jellemek a sok korhoz kötött körítés ellenére is még mindig aktuálisak. Szecskó Tamás rajzait pedig külön szerettem benne (oké, azokat az abroncsos szoknyákat igazán imádtam).
Illusztrálta: Szecskó Tamás
Sorozat: Pöttyös könyvek
Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó
Megjelenés: 1960
Terjedelem: 272 p.
Honnan: Öröklés, saját példány