Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el…

Az ifjúsági irodalom is nagyon megváltozott azóta, hogy én abban a korban voltam, amikor igazi célközönségnek számítottam. Mintha akkoriban nem lett volna átmenet az ifjúsági regények meg a felnőtt könyvek között, vagy én hagytam valahogy ki. Voltak a gyerekkönyvek, a kalandregények, a pöttyös kötetek, meg a csíkosak, amelyek ugyan szórakoztatóak voltak és teli életbölcsességgel, de ritkán szóltak arról, hogy az élet nem feltétlenül csak napos oldalból áll. Hanem igenis vannak kemény dolgok, amelyeket mondjuk nem mással történnek meg, hanem pont veled. S neked fel kell dolgoznod. Na a Hadd mondjam el egy ilyen regény.

Melinda elsősként kerül a gimnáziumba, ami igazán jó hely is lehetne, de rögtön úgy indul az év, hogy a barátai sorra elfordultak tőle. Középiskolába menni, megélni az átmenetet gyerekkor és felnőttkor között még ideális körülmények között se egyszerű egy tininek, de hősnőnknek még nehezebb a pályája. Senki se beszél vele, nem szólnak hozzá, elkerülik, utálják, rá se néznek és pletykálnak róla. Hiszen rajta a bélyeg, ő hívta ki a zsarukat arra a bulira a nyár végén, ami mindenkinek olyan jó móka lehetett volna, de ő elrontotta és sokan emiatt bajba kerültek. Tehát az ítélet megszületett: Melinda kirekesztett lett. Pedig ő amúgy is teljesen magába fordult, visszahúzódott, megváltozott. Képtelen elmondani, mi is történt akkor vele, miért kellett megtennie ezt a lépést. Inkább egyedül van, elbújik: lóg az órákról, jegyei romlanak és szinte senkivel se beszél, csak ha nagyon muszáj. Mert néha, amit el kéne mondania annyira iszonyú, szörnyű, hogy kimondhatatlan. Aztán egy különös művészettanár segítségével, a lány kezdi megtalálni magát. Változnak az évszakok, Melinda is felenged, az olvasó is megismeri, mi is az, amiért inkább harapdálja a lány a száját de nem mond semmit, s várjuk, hogy megoldódjon a helyzet.
Laurie Halse Anderson 1999-ben írta ezt a regényt, méghozzá ez volt az első könyve és nagyot ütött. Nem csak a témája, de a megfogalmazása miatt is. Melinda első szám első személyben meséli el a történteket és meglepően ironikusan, élesen látja maga körül a világot, az iskolát.  Annak idején Amadeánál olvastam először a könyvről (eléggé spoileres az írása, szóval aki szeretné, ha meglepné a könyv, kerülje, de itt a linkje), s akkor még csak azzal szálltam vitába, hogy az ilyen típusú kötetek miért vannak a gyerekkönyvtárban. Igaz, a legtöbb helyen azért jól elkülönítve tartják a kicsiknek és az ifjúságnak szóló könyveket. Amit akkor írtam, még most is tartom, azazhogy ez a regény és hasonszőrű társai (pl. Sarah Dessen regényei) jó, hogy vannak és jó hogy a tinik elolvashatják. Szerintem ezt a könyvet igenis oda kell adni a fiataloknak, akik manapság már 10-12 évesen érettebbek, mint anno mi 15-16 évesen voltunk. Ráadásul minél többet gondolkodom rajta annál inkább ott tartok, hogy nem lehet őket megóvni attól, hogy szembesüljenek azzal, hogy a világ milyen kegyetlen tud lenni. A köteten amúgy ott szerepel, hogy 12 éven felülieknek, szóval lehet szelektálni, ráadásul az, amiért olyan megdöbbentő és elgondolkodtató a regény nem az első lapon derül ki. Végig kell olvasni és átélni az évet Mellie-vel ahhoz, hogy eljussunk a velejéig a történetnek és megérthessük, mi is okozta a változást, mi kell ahhoz, hogy a lány megtalálja újra magát, talpra álljon, megértse a történteket, legyőzze a fenyegetést, önmagát és megnyíljon, s elmondja végre…

S igen, a könyvből készült pár éve egy nem kevésbé hatásos film is, amiben az azóta szupersztárrá vált Kirsten Stewart alakította Melindát. Elvileg itthon is bemutatták, Beszélj! címmel. Talán majd feltűnik valamelyik tévéadón.

Eredeti cím: Speak
Kiadó: Animus Kiadó
Fordító: Csatári Ferenc
Megjelenés: 2006 (1999)
Terjedelem: 200 p.
ISBN: 963956396X

Save