A Boszorkányfutamot felvettem a kemény csajt keresek listámra, mert az amazonon csak jókat olvastam róla,
itthon nem találtam recenziót és úgy képzeltem, hogy a Beholder megint talált jó érzékkel a profiljukba ugyan nem illő
gyöngyszemet, amit azért érdemes lesz nyomon követni. (Hisz annak idején ők karolták fel Janet Evanovichot és Stephanie Plumot is, hogy aztán 3 kötet után hamvába haljon a kezdeményezés, illetve most Ulpiusék fedele alatt éledjen újjá). Aztán már javában a
könyv felénél tartottam nagyon keservesen, nyögve-nyelősen, mikor megláttam Picidzé kritikáját (bár el nem olvastam, csak a
lesújtó osztályzatot néztem meg), de még így is becsületesen átrágtam magam a könyvön, hogy aztán megnézzem mit is
kifogásolt Könyvtáros Testvér részletesen a kötetben.

Amit én még hozzá tennék, hogy szörnyen utálom az olyat, amikor átráznak. Például véletlenül se tudtam meg, miért olyan nagy ász a főszereplőnő, aki szinte az egész regényt azzal tölti, hogy valamiért aggódik: hogy megharapja a lakótársa és vámpír lesz belőle, hogy új ismerőse valami titokzatos dologgal foglalkozik stb. De nem tenné ám fel nekik a kérdést, hogy szemtől szembe megtudja a választ! Mert akkor min törné a fejét még 120 oldalon keresztül? Aztán még az is idegesített, hogy a nagy akciók mind teljesen buták és bukták voltak: értelmetlenek sőt legtöbbször eredménytelenek és mindig azzal végződtek, hogy a hősnő menekült, vagy csapdába esett. De miért is tanult volna belőlük? Az alaphelyzet is mondvacsinált és utálom azt is, amikor minden ok nélkül neveznek ki valakit rossz embernek, főgonosznak, csak mert túl gazdag és éppen meghalt valaki a környezetében.

Ha valaki mégis elolvasná, lényegében a történet annyi, hogy van egy alternatív világ, ahol a mesebeli lényeknek nem kell inkognítóban lenniük, szépen megférnek az emberek mellett. Rachel Morgan, a főhősnő és narrátor boszorkány, meg fejvadász, de nem éppen sikeres, úgyhogy szeretne kilépni a cégtől, ahol dolgozik és átmenni magánzóba. Mikor ezt megteszi, egyből egyes számú közellenséggé is lép elő (a céget nem lehet ám csak úgy elhagyni). Úgy gondolja, hogy ha valami frappáns fogással állna elő, akkor leszállnának róla a fejvadászok és nyugodtan élhetné a magánzók életét. Ezért aztán magasra helyezi a mércét és társaival, egy pixivel meg egy élő vámpírral megpróbálja bebizonyítani, hogy van egy nagyon rossz ember, aki mindenkit átráz.

Szóval rendesen felhúztam magam a regényen. S mindez csak és kizárólag az írónő hibája, mert se a fordításban, se a kiadásban hibát nem találtam. A 2 csillag csak a pixi miatt van, az egy jópofa szereplő volt.

1 Stars
Oszd meg!

One thought on “Kim Harrison: Boszorkányfutam”

  1. az egyetlen köny volt, amit ebből a mostani boszis-csajos-keménynővagyok vonalból kinéztem magamnak, de ezennel letettem róla.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *