Ismét egy regény a vámpírokról, akik köztünk élnek. Már annyit
hallottam róla, hogy gondoltam, kipróbálom én is, mégis milyen. Ha már a második rész is itt kopogtat a könyvesboltokban, lássuk miként indul a történet. Nos, meg kell hagyni, elég nehezen. Rögtön a könyv elején lévő szószedet meghökkentő, mert ilyent mondjuk a végére szoktak biggyeszteni (nekem legalábbis szimpatikusabb a hátra lapozás, mint hogy mindig az elején próbálkozzam), vagy lábjegyzetben szoktak leírni.
Ráadásul a magyarázatoknak nincs is így értelme, mert a regény során
minden itt szereplő fogalom külön tisztázva lesz, kifejtve és kontextusban úgyis jobban érthető, mint száraz szószedetként. Az elején döcögve indul hát a történet, az ember kapkodja a fejét, semmi se tiszta (mondjuk később se lesz az igazán, de nem ez a cél), viszont
idővel fel lehet venni a ritmust és lehet egyet szórakozni.
J.R. Ward világában a vámpírok igazából egész rendesek: saját kis társadalmuk van, alig igyekeznek az emberekkel kapcsolatot tartani, inkább az árnyékban élnek, bár kihasználják a technikai vívmányokat (állandóan mobiloznak egymással), discoba járnak, buliznak, jókat esznek, isznak és főleg rapet hallgatnak. Ja vérrel is táplálkoznak, de elég ritkán és megvan, hogy kiből, mikor ehetnek. Vámpírnak meg amúgy is születni kell, nem változhatsz át egyikük harapásától csak úgy. Szóval ezek a lények igazából tök rendesek, főleg magukat akarják megvédeni a rájuk vadászóktól, ezért lehetnek romantikus hősök, akikbe bele lehet szeretni, így aztán egy erkölcsi dilemma ki is van iktatva kapásból.

Könnyen csalódhat azonban az, aki Anne Rice vagy Laurell K. Hamilton féle sztorit vár, mert a végén kiderül, hogy ez nem más, csak egy színes, szélesvásznú romantikus történet. Csak van benne harcos rend (a Fekete Tőr Testvérisége, akik felesküdtek, hogy megvédik a vámpírok faját), küzdelem (mert ott vannak az alantasok, akik meg irtják a vámpírokat), vámpírok, lelketlenek, emberek és sok szex. Na és a
főhősök heppy endje tovább tart, mint az embereknek, hiszen vámpírok. De az alapfelállás ugyanaz, mint bármely Harlequin regényben: árva, szegény hősnő, gazdag, titokzatos, magának való férfi. Akik első
pillantásra egymásba szeretnek. Kiderül persze, hogy a hősnőnek mégis volt rokona, hogy a hős se annyira magányos, csak le kell engedni a falakat, segítséget kérni mástól, nem beleőrülni a bosszúba, stb.
Szóval ha már olvasott az ember romantikus regényeket, és én olvastam nem keveset, minden motívumot ismerősként köszönt.

Mivel több kötetes a regényfolyam és minden rész a Fekete Tőr Testvériségének más-más tagjáról fog szólni, rögtön az első részben felvonultat az írónő mindenkit, aki feltehetőleg labdába fog rúgni a következő 5 részben még és elhinti, hogy mindegyikük érdemes a főszereplő státuszra a maga kötetében, mert bizony van valami gixer a múltjában, jelenében, jövőjében, jellemében. Talán ezért van az, hogy pont az Éjsötét szerető szerelmespárját adó Beth és Wrath (ó igen, mindenkinek beszédes neve
van, mint Tohrment, Vishous, Phury stb.), eléggé egydimenziós szereplők, kapcsolatuk és szerelmük kialakulására nincs sok felesleges mondat fecsérelve, igaz elég plasztikusak az ágyjeleneteik. Mondjuk
azok legalább szórakoztatóak.
A sztori egyszerű: van egy lány, aki szép és magányos, s kiderül, hogy félig vámpír. Akit megbíznak azzal, hogy vigyázzon rá és segítse az átalakulását, azzal egymásba szeretnek. Közben meg folyik a harc, mert
a vámpírokat gyilkolássza egy szervezet, hát meg kell védeni tőlük a fajt. Ezért jött létre a Fekete tőr testvérisége über harcos vámpírokból, akik nagyon kemények, de érző szívük van.

A stílus maga elég béna: igyekszik könnyed lenni, de mégse jön össze. Legjobban ott lehet érezni az erőlködést, ahol az írónő próbálja a könnyed férfibarátságot megragadni. Meg a nőit. Egyik se sikerült.
Összefoglalva: ez egy igazi romantikus/szerelmes regény ez, kicsit megspékelve vámpírokkal, mert az úgy izgalmasabb. De semmi több.

2 Stars
Oszd meg!