Miközben a regényt olvastam, folyamatosan egy szám járt az eszembe, de amíg a kötet végére nem értem csak azt tudtam felidézni, hogy egy szőke srác, aki egy darabig járt Winona Ryderrel is, volt az együttes énekese és minden országnak megvolt a saját változata. Ugyanis elveszett gyerekekről szólt. Azóta persze megtaláltam a számot és nem is bírom kiverni a fejemből a Runaway traint amit a Soul Asylum adott elő. Ebben a regényben ugyanis az elveszett emberekről, dolgokról van szó.
Sandy Shortt életének meghatározó élménye volt, amikor 10 éves korában eltűnt Jenny-May Butler a szomszéd kislány és sose került elő. Két ember volt, aki nem adta fel a reményt vele kapcsolatban (persze más-más okokból): az édesanyja és Sandy. Aki ettől fogva szinte kényszeresen rendmániás lett, kutatott minden fél pár zokni, mütyür, kulcs után amit elvesztett. Kézenfekvő, hogy rendőr lett belőle, majd ügynökséget nyitott, ahol elveszett emberek után kutatott és segített a családjuknak megtalálni őket. Miközben Sandy megszállottan kutat ismeretlenek után, teljesen elveszti a kapcsolatot a családjával, barátaival, szerelmével. A regény kezdetén éppen egy kisvárosba tart, hogy legújabb ügyfelével találkozzon. Jack Ruttle öccse egy éve tűnt el és senki se látta hova. A rendőrség már feladta, a család is, egyedül Jack nem tud nyugodni, tudni akarja hol van Donal, ezért felveszi a kapcsolatot Sandyvel. Csakhogy a találkozó nem jön össze, mivel a nő eltűnik.
Jack tehát magára veszi a nyomozói feladatokat, mert úgy érzi, ha megtalálja Sandyt akkor meglesz az öccse is és végre élete ismét visszazökkenhet a normális kerékvágásba. Fokozatosan tud meg egyre több mindent a nőről, de a legtöbb ember, a családtagjai, ismerősei, munkatársai mind azzal nyugtatják, hogy ez a lánytól teljesen megszokott: néha napokra eltűnik, senki se tudja hova, de ne aggódjon, majd előkerül.
Közben Sandy pedig egy olyan helyen találja magát, ahova az eltűnt dolgok és személyek kerülnek. Itt aztán találkozhat azokkal, akikről eddig csak olvasott, akikről rengeteget tud, mert nyomozott utánuk és lassan megtalálja a saját elveszettnek hitt dolgait is. De vajon megtalálja-e önmagát és a hazafelé vezető utat?
Már megint ugyanaz a bajom Cecelia Ahernnel, mint eddig (rendben, az előző kötetét, a Bennem élsz-t nem olvastam): roppant jó ötletei vannak, de valahogy a könyv felére elfogy a lendület és még jönnek, jönnek az oldalak, de semmi újat nem ad hozzá az eddigiekhez, s végül nagyon nem kielégítő a megoldása. Ráadásul itt nagyon-nagyon sok mindent hagy magyarázat nélkül a hely, felépítése, értelme, emberek szerepe benne és a megoldás mind-mind nagyon kusza marad. Na és ott van Sandy: bár eleinte szimpatikus főszereplő volt, ahogy haladt a történet és ahogy egyre több dolgot megtudtam a múltjáról és ahogyan viselkedett sokat rontott a renoméján és egyre távolabb kerültem tőle. Ráadásul valahogy nem sikerült Ahernnek pontosan érzékeltetnie, hogy akkor most beteg volt-e, vagy sem. Mert még ha igen, akkor is lehetett volna belőle egy szerethetőbb alakot kihozni.
Ugyanakkor az eltűnt emberek családjáról és arról, hogy mennyire ragaszkodnak az emlékekhez, s mennyire nem adják fel, hogy kutassanak utánuk nagyon jó képet adott az írónő.
Szóval ez megint egy vegyes felvágott volt tőle: kiváló alapötlet, mesés történet, ahol azonban nem sikerült kellő finomsággal egybeszőni a csodát a valósággal.
Eredeti cím: A Place Called Here
Fordító: Hussami Péter
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Megjelenés: 2010 (2006)
Terjedelem: 357 p.
ISBN: 9789632930404
Az írónőtől még olvastam:
Én is hasonló érzésekkel csuktam be ezt a könyvet a nyáron… Szerintem a Bennem élsz-szel kapcsolatban is így leszel, bár sokaknak tetszik, én abban is a “tipikus” hibákat találtam, pl. a jó alapötlet ellenére a kifulladást. A kezdeti Ahern lelkesedésem kezd alábbhagyni ezek után a kicsit kevésbé sikerült könyvei után. Elolvasod a Bennem élszt is?
@PuPilla nem tudom, lehet ha szembejön velem valahol nem térek ki az útjából, de amúgy nem fenem rá a fogam 🙂