Jul 132018

Gyorsan itt az elején szeretném kijelenteni, hogy a Mágia árnyalatai trilógia befejező kötete non-stop sodor magával, letehetetlen olvasmány, az ember észre sem veszi és hopp elröpült 576 oldal. Az első regény (Egy sötétebb mágia) azzal fogott meg, hogy kaptunk egy jól felépített világot és olyan szereplőgárdát, akikért igazán lehetett izgulni. Ráadásul kerek egész történet volt, magában is tökéletesen megállja a helyét. A második (Gyülekező árnyak) úgy tűnt, mint egy hosszú expozíció, de rendesen felvezette a trilógia befejező részét mert olyan függővéget hagyott maga után, hogy csak néztünk. A fényigéző pont ott folytatja, ahol az előző abba maradt, úgyhogy ja, külön ezeket a könyveket nem lehet olvasni. Vagyis csak az elsőt magában, de akkor meg márt miért is ne végeznéd ki a teljes trilógiát? Főleg most, hogy már itt van mind a három része magyarul és akár rendes epikus fantasy-nek is lehet hívni. Na és persze megint csak szólok, hogy felnőtteknek szól, nem ifjúsági, mert továbbra is vannak benne kemény részek és veszteségek meg áldozatok is, mert az igazi kemény harcok bizony azzal járnak.

Tehát amint mondtam, a regény az előző befejezése utáni pillanatban folytatódik, s a könyv első harmadában egy pillanatra sem áll meg a cselekmény. Kell szeretett Londonját egy mindent felemésztő, hódító entitás szállja meg és mindenki próbálkozik előállni valami ötlettel, hogy lehetne Osaront megállítani, akinek démoni kvalitása roppant kiterjedt formákat tud ölteni és azzal fenyeget, hogy a világ, amit a szereplők ismernek és szeretnek örökre összeomlik. Van itt sötétség, kétségbeesés, zombik és spontán gyulladástól kezdve minden, de legfőképp vér és áldozatok. Mindenki a vérmérsékletének megfelelően áll a helyzethez, s továbbra is a mágia és politikai intrika legalább akkora szerepet játszik a sztoriban, mint a kalózok 🙂 Igazából a történetből nem is érdemes ennél többet elmondani: hatalmas, legyőzhetetlennek tűnő ellenség, akinek a megállítására kényszerű szövetségek kötődnek, ellentétes jellemek csapnak össze, bizalmatlanság és gyűlölet kéz a kézben járnak, kalandozók indulnak útnak, hogy felkészülhessenek a nagy összecsapásra. Persze a végén azért van lezárás, de mint ahogy már írtam ez se jár áldozatok nélkül, ám azért el tudok képzelni spin-off történeteket (sőt már tudni is lehet pár dologról).

Itt vannak a korábban megismert és megkedvelt karakterek, Kell, Rhy, Lila, Alucard és Holland, akikben talán az egyetlen közös, hogy a mágia határozza meg az életüket. Lilának a mágia a szabadságot jelenti, Hollandnak a börtönt, Kellt képessége arra készteti, hogy adjon belőle a jó érdekében, de van akinek meg azt, hogy a mágia segítségével maradhat életben, holott rég halottnak kéne lennie. Nagyon jól volt kidolgozva, hogy mindenféle közös kaland és kényszerű szövetség ellenére azért a társaság egy része sose tudott felengedni a másikkal kapcsolatban, sőt úgy sikerült fejlődniük, hogy közben megtartották alapvető jellemvonásaikat. Kell csak kicsit oldódott fel, de még mindig mázsás terheket cipel, Rhy most már kifelé is megmutatja, hogy milyen fából faragták, nem rejtőzködik a csillogó hercegi külső mögé. Na és persze Lila is érettebb let, de úgy, hogy továbbra se veszített semmit a vadságából, merészségéből és a kitartásából. Talán az ő életútja ami leginkább elégedettséggel töltheti el az olvasót, hiszen végül is megkapja amire vágyott (jó, jó persze vannak sallangok, de igazán nem bánja, hogy mégis kiderül, nem lehet teljesen egyedül és elismeri, hogy van szíve.)

A pergő történetben azért néha meg-meg lehet állni és visszaemlékezéseket kapunk, amelyek még inkább rávilágítanak a szereplők jellemére. Na meg arra, hogy a mágia használata, főleg ami a vérmágiát a mindennél hatalmasabbat illeti, felelősséggel jár és nem csak a szereplők életét, hanem magát a világot is alakítja mert minden mindennel összekapcsolódik. A történetben tényleg olyan helyeken bukkannak fel teljesen logikus és elfogadható összefüggések, hogy csak ámultam és bólogattam és csodáltam az író tehetségét, hogy igen, ezt is be merte vállalni és jó pár húzásával kiütéssel nyert.

Azt hiszem itt-ott már nyilatkoztam arról, hogy szerintem V.E. Schwab egy zseni és még mindig kitartok a véleményem mellett. A fényigéző tökéletes lezárása volt  a Mágia árnyalatai trilógiának: érett, elegáns regény ez ami ugyanakkor kellően dinamikus és vibráló is. Szerettem ezt a könyvet, nem véletlen, hogy tényleg egy hosszú hétvégén befaltam, utána mégis majd egy hétig ültem azon, hogy megírjam róla az értékelést és persze azt érzem, hogy mégis kevés amit így összehoztam, hogy átadhassam azt az élményt, amit a regény olvasása jelentett. De azért azt mondom: menjetek, ismerkedjetek V.E. Schwabbal.

Eredeti cím: A Conjuring of Light
Sorozat: A mágia árnyalatai #3
Megjelenés: 2018 (2017)
Kiadó: Ventus Libro Kiadó
Fordította: dr. Sámi László
Terjedelem: 576 p.
ISBN: 9786155755279
Honnan: Kiadói, recenziós példány

5 Stars
Oszd meg!

Write a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *