7, Bestseller, Könyvajánló, Krimi, Magyarul, Női író, Olvastam 2017ben, Regény

Paula Hawkins: A víz mélyén

Azt hiszem, a világegyetemben kábé az egyetlen lehetek, aki se nem látta, se nem olvasta A lány a vonaton-t. Pedig az utóbbi években nálam is sorra feltűnnek a pszichothrillerek amiket nők írnak (például épp legutóbb ugye Samantha King), de valahogy mégis Paula Hawkins  kimaradt. Éppen ezért gondoltam, hogy friss szemmel előítéletek és elvárások nélkül (túl azon, hogy szórakoztasson), az írónő második regényével kezdem az ismerkedés, ami a világpremierrel szinte egy időben jelent meg magyarul is. S bár a kritikusok nem voltak tőle elájulva (de A lány a vonaton-tól se), viszont az eladási listák alapján nem nevezhető bukásnak a regény.

Nem sokkal azután, hogy lánya barátnője öngyilkos lett a kisváros hírhedt folyójának Fojtószakasz-nak becézett részénél, holtan találják a vízben Nel Abbotot. Beckfordban ő arról volt híres, hogy éppen feldolgozni készült a várost átszelő folyó történetét és kideríteni, hogy miért is fulladt bele olyan sok nő az elmúlt évszázadokban (boszorkányoktól a hűtlen feleségekig). Az árván maradt Lenához megérkezik a nagynénje, Jules akivel anyja évek óta nem beszélt, s míg folyik a nyomozás, hogy kiderítsék a folyó utolsó áldozai között mi összefüggés lehet, a múltból egyre több titok kerül felszínre. Vajon tényleg a folyó vonzza azokat, akik el akarják dobni maguktól az életüket, vagy Beckfordban egyszerűen hagyományosan így szabadulnak meg a problémás nőktől?

Szóval adott egy diszfunkcionális család, ahol a nővérek évek óta nem beszéltek egymással, s ezt most már nem lehet rendbe hozni, ennek megfelelően Lena és nagynénje között meglehetősen feszült a viszony. Ráadásul a lány alig pár hónapja veszítette el a legjobb barátnőjét, most pedig az anyját is és úgy érzi, valahogy bosszút kell valakin állnia. A meghalt tini anyja képtelen elengedni a történteket, ő mindig is Nel Abbotot hibáztatta, hogy telebeszélte a tökéletes gyermeke fejét mindennel és képtelen elhinni, hogy kislánya bármit is titkolt volna előle. A városkába frissen érkező detektív még ennél is furább kapcsolatokat talál: főnöke a nyomozás vezetője Sean Towsend valamit titkol, a városkában van egy jósnő aki folyamatosan azt motyogja, hogy rá senki se figyel, de a halottak nem hazudnak, amikor beszélnek hozzá. Összesen vagy 10 karaktert mozgat az írónő és néha elveszik köztük az ember. Egyrészt sok a váltás, mert hol ez beszél, hol annak a szemszögéből látjuk az eseményeket, mindenkinek van valami titka és senki se mondja ki nyíltan, ami a szívét nyomja. Innen eredt például Jules és Nel közötti feszültség is, a kettejük között lévő félreértés nagyon rossz irányba vitte a kapcsolatukat, pedig csak beszélniük kellett volna. Az egész társaság tele van elfojtott indulatokkal, kivéve az anyát, aki elveszítette a lányát, mert ő aztán jobbra-balra vádaskodik. Ebből is látszik, hogy Hawkins szereplői egytől egyig unszimpatikusak. Ami nem is annyira gond egy thrillernél, mert így nehéz kikövetkeztetni, hogy vajon ki is a tettes? Kinek a titka hozza el a megoldást? Ami a végén igazából már nem is annyira érdekes, már nem éreztem úgy, hogy tényleg kellett az utolsó csavar, az igazi megoldás.

Az volt a bajom ezzel a könyvvel, hogy túlságosan szerteágazóra sikerült, a szereplőket nem lehetett igazán megismerni, kevesebb sakkfigurával sokkal izgalmasabbá lehetett volna húzni a regényt. Ráadásul amit nagyon vártam tőle és nem kaptam meg, az az atmoszférateremtés volt. Pedig annyira adott volt minden: kisváros, titokzatos folyó, annak történelme a sok különleges halál, s nagyon jónak tűntek Nel Abbot készülő könyvéből kiragadott részletek, de ezeken túl valahogy ezt a ziccert, amitől még titokzatosabb lett volna az egész, kihagyta Hawkins. Bár az érdekes volt, hogy hiába állt ott minden fejezet elején a dátum (Augusztus) folyamatosan úgy éreztem, hogy ebben a városkában ősz van, mert a folyót a nyári hónap ellenére is mindenki hidegnek nevezte… (Beckford = Lövölde tér)

Szóval milyen is volt így elsőre a találkozás Paula Hawkins-szal? Felemás. Egyrészt jó története van, amit tud megfelelően csavarni, a pszichothriller vonulat és a sokféle női szereplő nagyon korrekt és külön-külön mindegyikük jól meg van rajzolva de valahogy amint elkezdenek egymással interakcióba lépni, ez az egész megborul és unalmasak, semmilyenek lesznek. A végén hiába az érdekes felütés, nagyon közepes lesz a végeredmény. Sokkal feszesebb tempó kéne, mert bár a könyv olvasmányos, a végére mégis hiányérzetem támadt: hiányzott az atmoszféra, a jól megírt karakterek és még a rejtély megoldása is inkább lelombozott. Úgyhogy ugyanannyi csillagot adok rá, mint anno a Holtodiglan-ra: vannak benne jó dolgok, de számomra nem az igazi, viszont el tudom képzelni, hogy még olvasok az írónőtől.

Eredeti cím: Into the Water
Fordította: Tomori Gábor
Kiadó: 21. század Kiadó
Megjelenés: 2017
Terjedelem: 367 p.
ISBN: 9786155638589
Honnan: Kiadói, recenziós példány

Save

Save

3.5 Stars
Oszd meg!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *