Nyugodtan fel lehet tenni a kérdést, hogyhogy én, aki alapból szeretem a romantikus történeteket, nem vetettem bele magamat az erotikus regények dömpingjébe, ami most ellep minket. De az az igazság, hogy engem főleg a kapcsolatok kialakulásának leírása, a különböző helyzetek, párbeszédek és szimpatikus szereplők vonzottak ezekhez a típusú történetekhez, amelyeknek igen, fontos része a szex is, de nem annak kell feltétlenül kiadnia a regények nagyját. Úgyhogy semmi ingerenciám nem volt eddig olvasni a Szürke ötven árnyalatát, folytatásait, valamint a farvizén utazó hirtelen felkapott könyveket.
A Dublin Street-tel azért tettem kivételt, mert legtöbb helyen inkább modern románcnak és csak másodsorban erotikus regénynek jellemezték. Ráadásul nagyon érdekes a sikerét is megnézni, hisz Samantha Young magánkiadásban, elektronikusan jelentette meg először a regényt, s aztán szájról-szájra terjedt, hogy milyen jó, rengetegen elolvasták, megvette egy nagy kiadó és lefordították mindenféle nyelvekre, többek között magyarra is. Ezek után, amikor a Könyvmolyképző felajánlotta az olvasás lehetőségét, úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát és megnézem, nekem mennyire jön be a könyv.
A történet klasszikus romantikus vázat követ, adott Joss az egyedülálló fiatal lány, aki korán elveszíti a családját, s amint nagykorúvá válik és megkapja örökségét, elhagyja Amerikát és Edinburgh-be költözik, ott jár egyetemre, dolgozgat, s közben kategorikusan távol tart magától mindenkit. Nem mer érzelmileg senkit se közel engedni magához, mert az túl nagy kockázat. Aztán új albérletbe költözik, egy menő lakásba a Dublin Street-en, s hamarosan azon kapja magát, hogy egyre közelebbi kapcsolatba kerül Ellie-vel a lakótársával, s hát ott van ugye a jóképű, karizmatikus bátyja is, Braden, akinek közelében alig bír parancsolni a testének. A férfi határozottan nyomul rá, Joss megpróbál ellenállni, aztán beadja a derekát, illetve az egész testét, de a szívét nem hajlandó. Úgyhogy ebből van a konfliktus.
Mint mondtam, a történetben semmi új nincs, a szexjelenetek elég forróak, a stílus könnyed és gyorsan olvasható a regény. Amivel nekem gondom volt, az a főszereplőnő. Ugyanis Joss egyes szám első személyben meséli el a történetet és az elejétől kezdve elég irritáló számomra, ahogy az emberekhez viszonyul. Egy darabig fontolgattam is, hogy talán félbehagyom a regényt, de aztán leküzdöttem az ellenszenvemet, mert kíváncsi voltam, hogy történik-e valami meglepő fordulat, ami miatt kedvenccé válhathatott sok ember szemében a regény. Nos, később normalizálódott a viszonyom Joss-szal, bár a döntéseitől és azok megokolásától gyakran a hajamat téptem, de közben rájöttem, hogy mi a bajom nekem ezzel a fajta stílussal. Még csak nem is a sok szex, mert végülis az jól a helyén volt, nem árult zsákbamacskát a szerző, tudtam mire számítsak, nincs benne semmi különösen extra, két egészséges fiatalember ahogy azt egy kapcsolat elején illik lépten und nyomon egymásnak esik és jól érzi magát. Ez elfogadható. Mint ahogy az is, hogy igyekezett amolyan fordított klasszikus-romantikus leosztást csinálni Samantha Young ahol a nő az, aki érzelmileg gátolva van, s nem adja meg magát, míg a férfi láthatóan fülig szerelmes és odaadó. Viszont rájöttem, hogy leginkább azok a romantikus regények nem jönnek be nekem (lásd például legutóbbi kalandomat a Faldöngetővel), ahol a főszereplőnk egyben az egyedüli narrátorunk is. Mert unalmas és idegesítő tud lenni. Jobban fekszenek nekem a mindentudó harmadik személyben megírt történetek, ahol azért persze még mindig főleg az egyik főszereplő mellett állunk, de közben legalább nem kell lenyelni a buta okfejtéseket, a mondvacsinált problémagenerálásokat. Ráadásul így szinte teljesen hiányzik nekem a jellemfejlődés a regényből, sőt, igazán nehéz megismerni más szereplőt a narrátoron kívül. A Dublin Streetben például mivel amúgy elég kevés dolog történik, pont Bradenről, mint emberről és a tulajdonságairól csak nagyon vázlatos képet kapunk. Az, hogy a mellékszereplőknek 1-1 jellemvonása van, az elfogadható, de a másik főszereplőnket be lehetne árnyaltabban is mutatni, s ez az, ami többnyire elsikkad az ilyen stílusú regényeknél. Mint ahogy itt is megtörtént.
Amúgy szeretem én az egyes szám első személyű könyveket, ahol sokkal fontosabb a személyes nézőpont, meg a belső monológ, de úgy érzem, hogy az ilyen hagyományos romantikus regénynél, még akkor is, ha a sok szex miatt modernnek számít, ráadásul a főszereplőnő kora miatt még a legújabb New Adult trendnek is alá lehet vetni, nekem nem jön be. El tudom képzelni, hogy a szerző, aki így ír, igazából azt hangsúlyozza, hogy nem mindenttudó és főszereplőjének vannak hibái viszont mint olvasót, engem pont ezek a dolgok idegesítenek. Egyébként érdekes, mert chick-litnél például a sok bénázás és bizonytalanság nem idegesít ennyire.
Úgyhogy a Dublin Street egy forró szexjelenetekkel teli klasszikus romantikus regény (ja még annyit, hogy az epilógusok nagyon elrontották a végére a hangulatot, azt ki kellett volna hagyni, mert nagyon nem illett a két ember stílusához), könnyed, gyorsan olvasható, nem túl mély, igazi nyári olvasmány. S rávilágított, hogy nekem ezek a típusú könyvek miért is nem jönnek be. Úgyhogy igazából tanultam belőle:)
Eredeti cím: On Dublin Street
Sorozat: Dublin Street #1
Fordító: Molnár Edit
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2013 (2012)
Terjedelem: 395 p.
ISBN: 9789633731079
Honnan: Kiadói recenziós e-book
Pingback:Visszatekintés: 2013 | Olvasónapló