Hannu Tajaniemi: KvantumtolvajNem vagyok egy nagy sci-fi olvasó, ahogy elnéztem az elmúlt 10 évben sci-fivel felcímkézett olvasmányaimat, azok nagy része is ifjúsági, vagy steampunk volt, esetleg J.D. Robb. Azonban annyi jót hallottam Rajaniemiről, meg készültem is elmenni az író-olvasó találkozóra, hogy amikor felajánlották, hogy elolvashatom a Fraktálherceget, úgy gondoltam, üsse kő, kemény csaj vagyok, bevállalom. Aztán kicsit utánanéztem a dolgoknak és mindenütt azt mondták, jobb, ha az első részt is elolvasom, mielőtt nekilátok a másodiknak, úgyhogy a Könyvfesztiválon beszereztem (és dedikáltattam) is, meg el is olvastam  végül.

Szóval ismét szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok egy nagy sci-fi olvasó, azt a családból a párom szokta intézni. Mert mindig úgy gondolom, az én bölcsész agyamnak a sci-fi meg a benne felvonultatott elméletek, elképzelt rendszerek és gépek érthetetlenek, mert azok tuti valami magas matematikában, fizikában és egyéb felfoghatatlan reál tudományokban gyökereznek. Na, ehhez képest egy matematikus-fizikusból lett író regényével kezdeni, aminek a címében már szerepel a kvantum szó, úgy gondolom, elég mély víz. S be kell vallanom, a kezdeti kapálózások után azért rájöttem a dolgok nyitjára és a végére egyenletesen letudtam a távot. Sokat segített, hogy két dolgot tartottam szem előtt:

  1. nem feladni az első 100 oldalig
  2. amit maga a szerző is mondott, hogy “a könyvei élvezéséhez nem kell tudományos fokozat, az olvasó kezelje ezeket amolyan  technikai versbetétekként”

Tényleg teljesen ráéreztem a ritmusra és hagytam magam sodortatni az árral, az emberi (Hallgatag, zoku, gogol, szobornoszt stb.) reakciókra figyeltem és rácsodálkoztam olyan leírásokra, mint:

Középen található a tengely, egy csapdába ejtett, kisméretű szingularitás, ami megdermedt hullócsillagként lebeg egy henger alakú veremben. Itt él az istennő.

Vagy éppen íme egy harci készülődés:

Jobb kezében egy kvantumcsomóval működtetett pisztoly rejtőzik, egy lineáris részecskegyorsító, amely képes félig autonóm, koherens terhet kilőni. A baljába épített lidércpuska csordultig van nanolövedékekkel: mindegyikben egy harci gogol lapul, és csak arra várnak, hogy az ellenséges rendszerbe hatolva mindent elárasszanak saját másolataikkal. A bőre alatti programozható anyagréteg páncéllá keményedik körme a gyémántnál is szilárdabbá válik. Üzembe kapcsol a jobb combcsontjában elhelyezett fúziós reaktor. A metakortex Nash-modulja kiválasztja az optimális célpontokat, és megfelelő fedezéket keres a tolvajnak.

S elgondolkoztam, hogy hűha ez aztán nem lehetett egyszerű a fordítónak, aki előtt rendesen le a kalappal. Mert az ilyen dolgokat átültetni magyarra úgy, hogy gördülékeny maradjon, ne vesszek el a körmondatokban és ne akadjak fel minden második mondaton, hogy akkor most miről is van szó, igazi művészet. S a végére tényleg megértettem mindent, azt hiszem. Igazából én nem is hiányoltam a magyarázatokat az egyes kifejezésekhez és tárgyakhoz, mert vagy adták magukat, vagy kitalálhattuk, mire is valók, vagy kiderült a regény folyamán. Állítólag ezt többször is felhánytorgatták a szerzőnek, hogy nem adott szótárt a művéhez, hogy érthetőbb legyen. Engem amúgy is idegesíteni szokott, ha sokat kell előre-hátra lapozni valami szószedethez, mert anélkül nem érteném meg a regényt, s az mindig kizökkent a történet világából. Sőt sokkal jobban élveztem, hogy rájöhettem a kis bölcsész fejemmel, mi micsoda, úgyhogy szinte nyomozás volt maga az olvasás folyamata is.

Amúgy a történet maga roppant szövevényes, először még egész egyszerűnek tűnik a feladat: a börtönből Mieli és hajója felsőbb utasításra megszöktetik Jean Le Flambeur-t a legendás tolvajt, aki bármit el tud lopni, cserébe azonban kérnek tőle egy szívességet, amit nem tud ugye visszautasítani. Elmennek hát a Marsra, hogy a küldetést végrehajtsák. Ezen a különös bolygón azonban mint kiderül Jean egyik előző életéből még saját maga számára is elrejtett dolgokat, úgyhogy kénytelen a múltjával is szembenézni. Közben pedig úgy tűnik, hiába próbálnak meg titokban cselekedni, szinte nincs olyan hatalmi tényező a környéken (vagy épp a távolabbi univerzumokban), akiknek ne szúrna szemet a tolvaj ténykedése. Pedig ő aztán nagyon óvatosan bánik a tudományával:

Sohasem osztom meg a terveimet félkész állapotban. Ez egy kreatív folyamat. A bűnöző művész, kreatív elme; a nyomozók pedig csak kritikusok.

Igazából a Kvantumtolvaj tényleg nem volt más, mint egy jó kis kalandregény, rejtélyekkel és a vége felé kiderült, hogy tényleg semmi és senki se az, aminek látszik, mindenhol be volt dobva legalább egy csavar a történetbe, s köré van építve egy olyan szerteágazó univerzum, ahol aztán megfér egymás mellett az online játékok, a kvantumfizika, a nanotechnológia, a matematika világa. Elvégre még a tolvaj főhős is a kvantumfizikából ismert ósdi trükkel dolgozik egy bizonyos ponton.

Úgyhogy egész megkedveltem ezt a különleges könyvet, s mindjárt veszek egy mély levegőt és újból belevetem magam Jean és társai világába. Kedvenc szereplőm persze Perhonen volt, az űrhajó:) Igazából úgy gondolom, hogy a Fraktálherceget már sokkal könnyedebben fogom végigtempózni*, kérdés, hogy mire megjelenik majd a trilógia befejező része (amit épp a Könyvfesztivál előtt adott le kiadójának a szerző), mennyire kell majd újra fellapozni az előzményeket. Hogy legalább arra emlékezzem, mik is azok a gogolok. Ja, amúgy imádtam ezeket a neveket, mint zoku, gogol, Szobornoszt, arkhón stb. Úgyhogy úgy döntöttem, tudok sci-fit olvasni, ha akarok.

Eredeti cím: The Quantum Thief
Fordító: Juhász Viktor
Kiadó: Ad Astra Kiadó
Megjelenés: 2012 (2010)
Terjedelem: 390 p.
ISBN: 9786155229046
Honnan: Vásárlás, saját példány

*remélem látszik, hogy van egy ilyen átívelő metafora a bejegyzésen

 

 

4 Stars
Oszd meg!