Végülis nem olyan nagy gond, hogy az Agave évente csak 1 Christopher Moore könyvet ad ki, mert így legalább még mindig van, amire lehet várni. 2011-ben megjelent Prérifarkas Blues volt sorrendben az író második, ez pedig a negyedik regénye (a Vérszívó démonok időrendben a harmadik). Szóval úgy gondoltam, még mindig egy kicsit tapogatózással lesz dolgom. Például biztos volt aki később rászólt Moore-ra, hogy egyszerűbb címeket adjon, mert ezt rohadt nehéz volt megjegyezni. S most még azt se mondhatnám, hogy az angol egyszerűbb és csak a magyart turbózták fel, mert az is legalább ennyire kacifántos.
A főszereplő Tucker Case elveszíti – teljesen saját hibájából -, pilótaengedélyét és állását, ám felfigyelnek rá (és tetteire) egy kis mikronéz szigeten, s olyan ajánlatot tesznek neki, amit nem utasíthat vissza. Úgyhogy a férfi elindul, hogy elfoglalja állását, s már az odavezető út se egyszerű, mert útját fura helyi szokások, meleg, orkán, denevérek és kannibálok keresztezik. De azért végül csak elér a szigetre, hogy egy orvos és felesége parancsára ugorjon és vezesse a magángépüket. Amint kezd egyre többet megtudni az üzletről, feltámad a lelkiismerete és az életösztöne, s a kettő együtt olyasmire készteti, amire eddig nem volt példa: önálló cselekvésre.
Igazság szerint nagyon nehéz volt belemelegedni a regénybe, mert míg Moore eddigi hőseit a hibáik és bétahímségük ellenére lehetett kedvelni, Tucker Case már a kezdetektől túlságosan is ellenszenves volt, persze ő is elesett ember, tájékozatlansága meg aztán határtalan volt. Elvégre amikor az író azzal érzékelteti ezt, hogy valakinek az életében egymást keresztezik a Shakespeare hősök és történetvonalak, anélkül, hogy a főszereplőnek ez feltűnne, akkor az már sok mindent magyaráz. Viszont Tuck mindezek mellett nem volt jó ember, túlságosan akaratgyenge és gyáva volt, s elég sokáig tartott (úgy a könyv 2/3-ig), míg végre nekiállt tényleg tenni is valamit, nem csak sodortatni magát az árral és hagyni, hogy mások döntsenek az életéről. De még akkor is kicsit húzódozott a cselekvéstől.
Na de a főhőst félretéve amit viszont mindenképp kedveltem, az a sziget és őslakosai voltak. Teljesen úgy éreztem, mintha valami Rejtő regényt olvasnék, ahol a legutolsó, 1-2 mondattal megrajzolt bennszülött is emlékezetes marad. Moore jó szokásához híven itt is vannak aranyszívű de jellemhibás emberek (kannibálok), meg velejéig romlott egyedek, na meg persze szex, drog és rock and roll (ami fontos eleme a szertartásnak). Amúgy hiányoltam, hogy a gonoszokról kicsit tisztább képet kapjunk, így nagyon egysíkúak maradtak: pénzért rosszat tesznek.
Moore azért útközben amit tud, azt parodizál, kezdve a kozmetikai cégtől, ahol Tucker dolgozott, a repülőtereken át a karibi térségig, s ki nem hagyná a japánokat és a vallást se. Itt most a rakománykultuszokról van szó, hogy alakulhatnak ki a kis közösségekben, meg arról, hogy igazán nem számít, hogy ki vagy, mert Messiás attól még lehetsz, csak a megfelelő hely és idő kell hozzá.
Szóval azt kell mondani, hogy bár nehezen indult be a regény és nem is annyira az volt a lényeg, hogy felmelegedjek Tuck iránt, hanem megkedveljem a helyzetet, amibe került és kíváncsi legyek arra, mi is van az egész mögött aztán meg a megoldásra. Moore sziporkázik és jól ír továbbra is, vannak fergetegesen humoros, de néhol teljesen meglepő jelenetei, a különböző barátságok kialakulása, hogy ki kiért hajlandó aztán bármit megtenni nagyon tetszett. Úgyhogy megint egy Moore regény, ami ha nem is hengerelt le annyira, mert még mindig vannak ennél jobban megírt művei, azért miután belemelegedtem, eléggé felderített és kikapcsolt, s közben még egy kicsit tanított is.
Eredeti cím: Island of the Sequined Love Nun
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Agave
Megjelenés: 2012 (1997)
Terjedelem: 329 p.
ISBN: 9786155272028
Honnan: Kiadói, recenziós példány
