Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

Bár egy ideje már feltűnt nekem Sarah Addison Allen neve, amikor magyarul is megjelent ez, az első regénye, nem törtem kezem-lábam, hogy elolvassam. Hagytam, kicsit had ülepedjen körülötte a por, ami amúgy majdnem egyöntetűen pozitív szemcsékből állt, de most már én is kerítettem egy példányt olvasni. S bizony gyorsan be is faltam a sorokat. S közben az első csillagnál eszembe jutott, hogy az egyetlen visszatérő kifogás a regény ellen az volt, hogy kihagyták belőle a lábjegyzeteket.

Bascomb egy kisváros Észak Karolinában, itt élnek több generáció óta a Waverley-k, akiknek mindegyikének van valami különleges tehetsége. Vagy éppen flúgja, ha úgy vesszük, attól függően, hogy ki beszél róluk. Claire partiszervízt üzemeltet, nagyon ért az ételekhez, a növényekhez és azt is tudja, hogy milyen illatokat, ízeket kell összemixelni ahhoz, hogy a kívánt hatást érhesse el az ember. Magányosan él, ápolja a kertjét, ahol a növények majd egész évben burjánzanak és varázslatos almafa dobálja a gyümölcseit, ha szeretné, hogy foglalkozzanak vele. A lány nagynénje, Evanelle pedig gyakran érez késztetést, hogy ismerősök, ismeretlenek kezébe nyomjon dolgokat, amelyeket később nem várt helyzetekben tudnak felhasználni. De azt sose tudja megmondani nekik, hogy éppen miért is pont ezt vagy azt kapják, csak azt tudja kinek mi kell. A városka lakói megbékéltek már rég a Waverleykkel, különben se ők az egyetlenek erre felé, akikkel valami nincs rendben, elvégre délen vagyunk, ahol majdnem mindenki őrült kicsit. Évekig tartó távollét után ide tér vissza Sydney, Claire húga a lányával, Bay-jel. Sydney és Claire nem voltak jó testvérek, soha nem jöttek ki egymással, mind a ketten mást akartak: az idősebbik Waverley lány a biztonságot, állandóságot, kiszámíthatóságot, amit Bascomb tud nyújtani, a fiatalabb pedig minden mást, úgyhogy ő világot látott, csavargott, de végül a körülmények úgy hozzák, akarata ellenére is vissza kell térnie. A két testvér újra megismerkedik egymással és a gyerekkori féltékenység köde helyett a másikat, mint személyt kezdik el szemlélni és elismerni, segíteni, hogy megtalálják mi vagy éppen ki az, ami illetve aki igazán nekik való.

Már a történet váza is Alice Hoffmant idézi, főleg az Átkozott boszorkák jutott eszembe róla, de egyáltalán nem bántón. Sarah Addison Allen is a misztikus, mágikus realizmust képviseli, s ő még ráadásul az amerikai délt választotta helyszínül, ahol köztudottan egymást érik a fura alakok, a kisvárosi mendemondák, megmagyarázhatatlan események, mesés növények. Nem is annyira a történeten, szereplőkön van itt a hangsúly, hanem a hangulaton amit az írónő teremt. Mert Claire és Sydney kapcsolatában semmi új nincs, mint ahogy a megoldásban sem, viszont a körítés elbűvölő. Sarah Addison Allen stílusa az érzékekre hat, illatok, ízek kavalkádja lengi be az egész kötetet, s ahogy ő ír, az embernek kedve támad kertészkedni, meg sütni főzni és mindenféle fűszerkombinációkkal kísérletezgetni. Hátha a konyhában terjedő illatorgia felidézi a párás meleg amerikai Délt, ahol az álmok valóra válnak, a tárgyak emberekhez találnak és mindigtermő almafák gyümölccsel dobálóznak.

Sarah Addison Allen debütáló regénye tehát elvarázsol annyira, hogy kis hibáit észre se vesszük, s szeretnénk újra meg újra megmártózni a világában. Ezért aztán jó hír, hogy jön még könyve magyarul is.

Eredeti cím: Garden Spell
Fordító: Szakál Gertrúd
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2010 (2007)
Terjedelem: 300 p.
ISBN: 9789632452968
Honnan: Könyvtárból