10, Férfi író, Ismeretterjesztő, Könyvajánló, Magyarul, Olvastam 2008ban

Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa

Mint olvasónapló írónak, akinek Nick Hornby az egyik kedvenc szerzője már egy ideje a perifériámon lebegett a The Complete Polysyllabic Spree, amelyben több, mint kétévnyi olvasmányélményéről ír. Addig kerülgettem, hogy angolul kelljen elolvasni (komolyabb művek angolul való emésztésétől néha még mindig megrettenek), hogy megtudtam, az Európa kiadó hamarosan megjelenteti. Aztán amikor könyvesboltokba került még egy kicsit nézegettem, bele-belelapozgattam, mert úgy szoktam, hogy megvárom míg valami kedvezménnyel meg tudom szerezni, mert néha előtör a sóher vénám.Majd legutóbb mikor belelapoztam pont ott nyílt ki, ahol Dennis Lehane regényéről ír, az Ima esőért pedig pont a múltkor olvasott krimi folytatása. Szóval tudtam én, hogy nem kerülhetem el a végzetemet, s már masíroztam is a pénztárhoz kosaramban a kötettel.
Nick Hornby 2003 szeptemberétől vezetett olvasmányairól egy cikksorozatot az amerikai Believer magazinnál, s az ott megjelent beszámolóinak gyűjteménye a kötet, benne néhány részlettel pár számára emlékezetes kötetből. Ugyanúgy, mint a 31 dal esetében, ahol kb ha 3 számot ismertem az általa felsoroltak közül itt sem ez a lényeg, hanem az ő stílusa, véleménye, hozzáállása a könyvekhez, irodalomhoz. Ami alapvetően szimpatikus.
A kötet elején leszögezi, hogy szerinte a fontos, hogy olvasson az ember. Ha vért izzadsz egy könyvvel, az nem neked való, hagyd a fenébe és keress valami mást (később persze megcáfolja ezt, mert neki is akad kezébe olyan kötet amit ezen elvén alapulva elhajított volna már régebben, de mivel éppen egy olyan helyzetben találta meg, amelyben rá volt hangolódva, elszánt volt, hát sikerült kifognia egy remek könyvélményt). Szóval megint csak biztosított róla, hogy nem feltétlenül gond, ha nem olvasom a kritikusok által ajnározott műveket, egészen addig, amíg olvasok.
Egyébként megvan a véleménye a könyvkritikákról, főleg az angol kritikusokról. Függetlenül attól, hogy jómaga is ebben a körben mozog/mozgott. A Believer magazin egyetlen kitétele az, Hornby cikkeivel szemben, hogy „NE RÁNTSD LE SENKI EMBERTÁRSADAT!”, szóval itt nincsenek fanyalgások, utálkozások, csak néhány finoman gúnyos megjegyzés maximum. Mindenesetre élmény az is, mennyire élvezi azt Hornby, hogy csupa olyan könyvet olvas, ami nem különösebben akasztja ki. Minden hónap elején felsorolja a könyveket amiket megvett és amiket elolvasott. Ez utóbbiakról rövidebb-hosszabb bekezdésekben ír is.
Jópofa benne, hogy lépten-nyomon összehasonlítja az angol és amerikai kultúrát: elvégre angol létére egy amerikai lapnak ír, olvasmányai főleg angolszászok és a kortársaktól, néhány klasszikustól valamint barátoktól és családtagoktól valók. Itthonról persze az a kritika érte, hogy más nemzetek könyveiből nem olvas, de ha jól megnézzük az angol meg amerikai könyvpiacot, a mennyiség mellett, ami ott megjelenik, egyszerűen nem is várható el tőle, mert még így se nagyon sikerül neki lépést tartania a kurrens irodalmi élettel. Ja és a fő poénok közé tartozik, hogy néha muszáj magyarázkodnia, mert vannak olyan olvasók akik egyszerűen nem veszik az ő humorát.
Itt van mellettem a kötet és arra gondoltam, hogy idézgetek belőle, de majd minden oldalon találnék valamit, s akkor meg már perel majd az Európa Kiadó. Ja és hogy negatívumokat is említsek: kicsit nehezen megy magyarra átültetve az olvasók megszólítása (tegezés/magázás örök kérdése), a popkulturális utalásokat nem mindig sikerült lefordítani (rögtön az elején ott a zavaróan egy az egyben fordított sorozatcím, a The Sopranos- Szopránók, amit itthon ugye Maffiózók címmel nyomnak), plusz az egyik fejezet elején lemaradt az elolvasott könyvek listája. Ezen a ponton néztem meg a Believer magazin honlapját. Itt aztán kiderült, Hornby egész mostanáig folytatta ottani tevékenységét, 2008 szeptemberében hagyta csak abba. Szóval a Complete Polysyllabic Spree (hogy az eredeti címnél maradjunk) nem teljesen komplett. Ráadásul az utolsó cikkében pont írt megint egy olyan könyvről amit én is olvastam: Cary Grant: A class apart. Kíváncsi vagyok, mi volt erről a véleménye. (Az utolsó adag esszégyűjtemény a Shakespeare wrote for money címmel jelenik meg decemberben.)
Egyébként nem sok olyan könyvről van szó Hornbynál amit ismerek. Pedig néhány még magyarul is megjelent, bár a legtöbb a kurrens angolszász irodalomból való, s nem csak regények, de novellagyűjtemények és nem kevés tényirodalom is ide tartozik. Mindenesetre ahogy várható volt, pár kötet felkerül majd az elolvasandó könyvek listájára.
Lényeg a lényeg, hogy nem csalódtam a könyvben. Beletekinthettem abba, hogy egy profi mit és hogyan olvas, valamint ír erről zseniálisan. Abból is látszik, hogy mennyire nekem való volt ez a kötet, hogy ilyen hosszan képes voltam írni róla. Azt hiszem, máris megvan az év könyve nálam.

5 Stars
Oszd meg!

5 thoughts on “Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa

  1. és az Európában sem a fordító, sem a lektor nem hallott még a Sopranosról. és nincs internetjük sem. szegények.

  2. Nekem is 2008 egyik legnagyobb könyvélménye volt a Vájtfülűek Brancsa, és Hornby amúgy is egyik legnagyobb kedvencem. Azzal meg, hogy azt mondta, ha nem megy valamilyen könyv, olvassunk inkább olyat helyette, ami tetszik, igazolva láttam egész eddigi létezésem. 🙂

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *