Amikor megkaptam ajánlatnak a Daphne-t és utánanéztem, nagyon felvillanyozott a történet leírása.

1957, Daphne du Maurier, bár híres, szép és gazdag éppen magánéleti krízist él át: a házassága esik darabokra. Hogy elterelje figyelmét, kutatni kezdi a Bronte nővérek bátyjának, Branwellnek az életét. Levelezni kezd a titokzatos kutatóval, Alex Symingtonnal, akinek szintén hasonló az érdeklődése, de a férfi elég sok mindent ködösít. Közben pedig napjainkban egy magányos fiatalasszony PhD tézisét írva kutat Daphne du Maurier után, s rábukkan erre a Bronte életrajzot érintő levelezésre. Egy ötvenéves irodalmi titok körül bonyolódik hát a történet.

Azt vártam, hogy a regény olyan lesz, mint A tizenharmadik történet, csak éppen tényekkel. De ilyen szempontból csalódtam benne: nem volt eléggé izgalmas és semmi nagy felfedezés nem történt benne. Amiért azonban jó volt, hogy egy csomó dolgot megtudtam Daphne du Maurier-ről. Életéről és családi kapcsolatairól, holott arra készültem, a fülszöveg alapján, hogy majd a Bronte nővérek kerülnek a nagyító alá. Például kiderült, hogy Daphne unokatestvérei voltak azok a Llewelyn Davies fiúk akik J.M. Barriet a Pán Péter megírására inspirálták (lásd az Én Pán Péter című filmet), s hogy ez micsoda teher volt számukra. Sőt az írónő férje nagyon neves háborús hős volt, Dirk Bogarde játszotta őt a Híd túl messze van című filmben 🙂

Egyébként még A tizenharmadik történet jutott eszembe arról, hogy az angol irodalmi életet, regényeket sőt a regényírók szerint a valóságot is mennyire az ismétlések az át- meg átszövések határozzák meg, mintha nem lenne új a nap alatt és valami ritmusa lenne ennek a világnak: általánosságban azt tartják, hogy A Manderley ház asszonya egy Jane Eyre utánérzés. Itt pedig a regény napjainkban élő szereplője mintha Mrs. De Winter lenne: szintén névtelen, ő az elbeszélője saját történetének (míg a könyv többi része egyes szám harmadik személyben íródott), jóval fiatalabb a férjénél, aki nem tette túl magát előző házasságán, s volt felesége a lánynál sokkal okosabb, mutatósabb, előkelőbb nő (viszont legalább még mindig él, sőt fel is bukkan a történetben). Na és persze a narrátor imádja a Bronte-kat és Daphne du Mauriert.

Mindig kiderül, mennyi mindent nem tudok az angol irodalomról, pedig olykor szeretem azt hinni, hogy tájékozott vagyok. Daphne du Mauriert itthon persze csak A Manderley ház asszonya című regény, illetve talán inkább a Hitchcock film alapján ismerjük, pedig jóval termékenyebb író volt. Hazájában is mondjuk inkább bestseller írónak mint igazi irodalmárnak tartották, de rengeteg rajongója van, persze főleg nők, akik kedvelik az írásait és oda vannak mindenért, amit csinált. Mindenesetre amennyire ez a könyv engedett belepillantani az életébe, az se volt semmi. Kicsit érdemes lenne megismerkedni többi munkásságával. Ami pedig Branwell Brontet illeti, nos ő maradt az, aki volt: tehetséges testvérek szinte mihaszna bátyja.
Sőt még arra is rájöttem, hogy az irodalmi pletykák jóval szaftosabbak érdekesebbek, izgalmasabbak és hatásukban is mélyebbek tudnak lenni, mint amiről a Velveten olvas az ember. S az ilyeneket szeretem.

3.5 Stars
Oszd meg!

2 thoughts on “Justine Picardie: Daphne”

  1. Jaj, felkeltetted a kíváncsiságomat.:) Olvastam A Manderley-ház asszonyát, és érdekelne az írónő, meg szeretem a Bronte nővéreket is. Köszi az ajánlást!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *