Margaret Lea magányosan dolgozik apja antikváriumában, s néha életrajzokat írt régi írókról, akik kívül estek az igazi irodalmi palettán. Egy nap levelet kap Anglia legrégebb óta pályán lévő, legnépszerűbb, s legtermékenyebb írónőjétől, Vida Wintertől aki felajánlja neki, hogy megírhatja az életrajzát. Miután Margaret, aki maga inkább a klasszikus regényeket szereti elolvassa Miss Winter pár könyvét és rájön, hogy az írónő még soha senkinek nem mesélt az életéről, hisz vagy egy tucat történet kering származásáról, múltjáról a sajtóban, eléggé érdeklődő lesz ahhoz, hogy vonatra üljön és Yorkshire-be menjen. Az idős, visszahúzódóan, csupán két alkalmazottal élő, már beteg híresség pedig úgy tűnik, az igazat meséli el arról, hogy ki ő és honnan jött. De még mindig teli van titkokkal és Margaret megpróbál a szavak mögé látni, s nyomozni is.
Az van, hogy én pont az ilyen regényeket imádom. Szerintem senki, akinek életében meghatározó regények voltak a Bronte nővérek művei, főleg a Jane Eyre meg az Üvöltő szelek, valamint a Manderley ház asszonya, nem tudja kivonni magát A tizenharmadik történet varázsa alól. A főszereplő saját kis történetét magába zárva tolmácsolja Miss Winter életét, arisztokrácia, visszavonult, őrült ősök, titokzatos, fura események, mindez valahol az időben lebeg. Mert bár kétségtelen, hogy napjainkban játszódik a kerettörténet elvégre van taxi, vonat, építkezésen sárga sisak, de csak 1x említik a számítógépet és mindenki kézzel, ceruzával ír és postán levelez, de sehol semmi dátum, semmi viszonyítási pont világháború, koronázás, történelmi események, csak évek, évtizedek említése.
Azt hiszem, valami hasonlót írna Charlotte Bronte vagy Daphne du Maurirer ha ma élne.
Pingback:Diane Setterfield: Bellman & Black