Helen Fielding: Bridget Jones naplója

Na jó a saját hibám, hogy nagyképűen úgy gondoltam, majd én a Mrs.
Dallowayt hipp hopp elolvasom angolul. Hát be kell ismernem, hogy nem
olyan egyszerű a dolog. Még mindig nyűvöm. Közben pedig fellélegzésként
előszedtem egyik este régi nagy kedvencemet, Még
mindig tetszik. Anno tudom, hogy az volt benne jó, magamra ismertem.
Igen, én is ilyen szerencsétlen vagyok, nekem is mindig halogatódnak a
dolgaim, legrosszabbkor történnek velem a legszörnyűbb dolgok. Talán
akkoriban pasikérdésben álltam egyedül jól. Miután mostanában a filmet
néztem meg jó párszor, gondoltam újra itt az ideje, hogy az eredeti
művet is újból elolvassam. S megint meg kellett állapítanom, a filmmel
nagyon jó munkát végeztek, kitűnően adták vissza a regény hangulatát, s
persze most már úgy olvastam, hogy a színészeket képzeltem a szereplők
helyébe, de így se veszített semmit az egész varázsából. Jah, szóval
nem szégyellem, hogy a BJD az egyik kedvenc könyvem. Az meg, hogy
mennyien kezdték el utánozni, legalábbis meglovagolni a Fielding által
kezdett áramlatot arra is jó volt, hogy most már nemcsak csodaszép és
tökéletes, tehetséges stb., de valamiért válságba került lányokról
szóltak a regények, hanem igazi hús vér emberek lettek a szereplők, sőt
az életkor is kitolódott. Ahogy a valóságban. Később meg lett ugye a
nagy szinglizés, mint divat. Pedig ez nem divat, egyszerűen társadalmi
jelenség. Bridget Jones naplóinak sikere pedig csak felhívta rá a
figyelmet. Helyes.