Jane Austent meg a regényeit már annyian feldolgozták, újraírták szinte adott volt a kérdés, vajon a Brontë nővéreket miért nem? Dehogynem, velük is próbálkoznak kisebb-nagyobb sikerekkel. Elég csak a klasszikus Manderley-ház asszonyára gondolni, ami egyfajta Jane Eyre újraértelmezés volt, vagy éppen az Itt a földön, amelyben Alice Hoffmann meg az Üvöltő szelekből vett át motívumokat. Mondjuk meg kell hagyni, hogy a Brontë-kat jóval nehezebb átformálni, mert a történeteik, szereplőik annyira hozzá vannak kötve az ő életükhöz, korukhoz és magukhoz az adott sztorikhoz, hogy jól fel kell kötnie a gatyáját annak, aki erre vállalkozik.
Már nem is tudom, hogy pár éve hol olvastam először April Lindner regényéről, a Jane-ről*, de nagyon pozitív volt a vélemény róla, s ilyenkor hajlamos vagyok feltenni a könyvet egy hatalmas kívánságlistára. Amiről néha kedvezmények, akciók esetén tudok válogatni. Ez történt a Jane esetében is, hisz a könyv az egyik kedvenc hősnőm történetét dolgozza fel, modern környezetbe, a fiataloknak szánva, mert a YA címke alatt fut. Igen, a Jane Eyre modernizálásáról van szó, amit nemrég leértékelve szereztem meg az olvasómra. A főszereplőnk Jane Moore, akinek anyagi nehézségei miatt ott kell hagynia az iskolát, ezért aztán dadus állást vállal, méghozzá elég zsíros helyet sikerül megkaparintania. Nico Rathburn a karizmatikus rockzenész 5 éves lányára kell vigyáznia. Janet azért választotta az ügynökség, mert ő aztán nem érdeklődik a pletykalapok, a rockzene iránt, hidegen hagyja a fény és a csillogás, s elég egyenes és tisztességes ahhoz, hogy rendes munkát végezzen. A lány tehát bekerül a híresek és gazdagok világába, s bármennyire is sziklaszilárd elképzelései és elvei vannak, végül a karizmatikus Nico Rathburn vonzása alól ő se tudja kivonni magát. De a férfi tele van titkokkal és bármennyire is felfigyel a lányra, a múltja miatt elég nehéz helyzetben vannak…
Szóval a történet szinte teljes egészében követi a klasszikust. S ez itt az egész nagy bökkenője. Az írónő az utószóban kifejti, mennyire nehéz volt megfelelő hátteret és körülményeket kitalálni a főszereplőknek ahhoz, hogy a konfliktusukat meg tudja írni a 21. századba helyezve. S azt hiszem itt kellett volna egy kicsit elrugaszkodni az eredeti regénytől és kitalálni valami mást, amit követve ugyanúgy végig lehetett volna vinni Jane Eyre történetét, mégis kicsit mást és újabbat mutatni, mint csak egyszerűen lemásolni az eredetit. Persze a regény majdnem teljesen hű az eredetihez, ebben nem lehet kifogást találni, ugyanakkor mégis ez a legnagyobb hibája az egész könyvnek, hogy semmi új nincs benne. Jane Moore nagyon halvány hősnő, míg Jane Eyre körülményei ellenére fokozatosan egyre határozottabb fiatal nő lesz, addig a modern változata inkább tesze-toszának, tutyi-mutyinak tűnik. Főleg akkor, amikor egyedül vág neki a nagyvilágnak. Pedig előtte, amikor lerendezte a családját, már kezdett feltámadni bennem a csodálat iránta, de aztán a rengeteg bizonytalan belső monológja igencsak visszavetette a belé vetett bizalmamat. S Jane Eyre története mindig is arról szólt számomra, hogy mennyire okos, határozott és intelligens a főszereplő, aki nem szépségével, hanem talpraesettségével és eszével harcolja ki és éri el a saját boldogságát.
A másik oka a sikertelenségnek pedig Nico Rathburn aki, ha nem is olvasom el az utószót akkor is nyilvánvalóan egy Bruce Springsteen koppintás, nem eléggé karizmatikus. Vagyis Jane Moore annak látja őt és ezt többször le is írja Lindner, de én nem éreztem, hogy a zenésznek valami kis különlegessége lenne, mi az, amiért a lány beleszeret alig 2 nap alatt (ó igen, az eltelt időbe is bele lehetne rendesen kötni). Mr. Rochester annak idején minden jelenetében úgy uralta a regényt, hogy nem is lehetett másra figyelni, mint rá, olyankor még az se tűnt fel, hogy Jane Eyre a narrátorunk. Ráadásul az eredeti figurának volt humora! Az egész St. John epizód, amit az eredetiben is utáltam, igazából, itt nagyon erőltetett és értelmetlen és teljesen anakronisztikus.
Szóval mint Jane Eyre újramesélés a Jane nekem megbukott azon, hogy nincs benne semmi eredetiség. Komolyan, ha legalább zombik lettek volna benne, akkor érdekessé vált volna a könyv. Amúgy kíváncsi lennék, hogy van-e olyan, aki elolvassa a regényt anélkül, hogy ismerné az eredetit, s mit szól úgy hozzá. Aztán meg kézbe veszi a Jane Eyre-t és arról mond véleményt. Érdekes lenne egy ilyen kísérlet. Sajnos, én erre alkalmatlan vagyok, hisz amint átnyergeltem a képeskönyvekről a regényekre, az első hősnő akivel lelki rokonságot éreztem, a lowoodi árva volt.
Megmondhatná nekem azért valaki, kinek íródnak ezek a YA regények? Akik még sose olvasták az eredetit? S ezzel próbálják őket rávenni? Mert én azért olvastam el, mert azt képzeltem, hogy ad valami újat, egy másik szempontot a régi kedvencemnek. Én a ráismerés mellett ezt keresem egy feldolgozásban, főleg egy újramesélésben, mert ezt is lehet jól végezni (ld. Beaslty – A szörnyszívű, vagy a Bridget Jones naplója). Ezért is került kezembe a Jane. Mert kedvencről volt szó, mert jó híreket hallottam róla. Hogy aztán csalódjak benne. Illetve megállapítsam: Jane Eyre még mindig tökéletes.
Kiadó: Poppy Books
Megjelenés: 2010
Terjedelem: 373 p. ebook,
ISBN: 9780316084192
Honnan: Vásárlás, saját példány, e-book
*UPDATE közben megtaláltam, honnan kezdtem el vágyni a könyvre. S olvasva ezt a recit, ez nem is csoda!
Nekem sem jött be ez a könyv. Annyira nem volt életszerű a két karakter és a titkos feleség… én is azt gondoltam, hogy sokkal jobban át fogja formálni a mai arculatra és hogy valami újdonsággal is elő fog majd rukkolni. De hát nem.
Titkon azt reméltem, hogy olyan lesz mint a Büszkeség és balítélet kontra Bridget Jones… 😀 Hajszálnyi mégis nagyon erős összefüggésekkel. Tavalyi év nagy csalódása volt nekem.