Szily László: Kitolás

Amikor elkezdtem olvasni Szily László könyvét, rögtön az jutott eszembe, ez biztos blog volt, de legalábbis az interneten íródott mielőtt nyomtatásban jelent meg. Függetlenül attól, hogy nem vagyok hülye, tudom ki ő és hol dolgozik. De mindezek ellenére úgy éreztem, hogy eme tudás birtoklása nélkül is simán megmondtam volna az eredetet. Igazából az embernek túl kell tennie magát azon, hogy mennyire van értelme internetes oldalból, blogból regényt írni. Van amikor igen és van amikor nem.
A Kitolásról annyit hallottam, hogy mindenki kacagva olvassa metrón és villamoson, hogy gondoltam ez biztos olyasmi lesz, mint Libby Purves vagy éppen Stephanie Calman könyve, csak éppen apáknak. Végülis lehet hogy az is, csak engem kicsit riasztott a stílus. Eleinte alpárinak és bunkónak tartottam, de a második harmad felé kezd ez a vonulat visszaszorulni.
Biztos az a gond, hogy nem vagyok egy napirajz fan, de a helyzet az, hogy a könyv stílusában napirajzra hasonlító illusztrációi nagyon sokat rontottak az olvasásélményen. Persze nem én vagyok a célközönség mert a fiatal apák, akik az elmúlt 5 évben lettek azok talán fogékonyabbak erre a stílusra. Mind írás, mind rajz terén.
Először éppen ezért a párom kezébe nyomtam, aki néhány oldal után visszaadta, hogy őt aztán nem fogta meg. Pedig pont célközönség (bár azt hiszem grafitemberről még sose hallott).
Szóval be kell vallanom nem nagyon röhögtem hangosan. Talán csak a vége felé. Mert igazából az első harmad után azért magával ragadott Szily stílusa és többször is elmosolyodtam. Ráadásul hozzáállása a gyerekhez, legalábbis az első pár hónapban erősen emlékeztetett azokra az elvekre, amiket én/mi is követtünk, vagy legalábbis szerettünk volna. Egyelőre a második rész hidegen hagy. Főleg mert ebben a kötetben volt hozzá ajánló és úgy látom, a grafikust nem cserélték le, mert hát az kicsit nehéz lenne, hisz az író és a ceruzaforgató egy és ugyanaz. Szóval Szily szavai többnyire megteszik a hatásukat, az illusztrációi azonban nagyon nem az én világom.