Már szemezgettem egy ideje ezzel a könyvvel, elvégre kiadta az Ulpius is magyarul, de úgy gondoltam, hogy mostanában olvastam elég chick lit-et (illetve ha már anyákról van szó momlit-et), hogy várjak még rá egy darabig. Aztán kölcsön kaptam angolul és meglepődve olvastam a könyv hátulján, hogy Non-fiction. Holott eddig azt hittem a magyar borító és reklámok alapján, ez inkább regény. Úgyhogy elolvastam gyorsan, reménykedve, hogy hasonlítani fog a Hogyan ne legyünk tökéletes anyákhoz. Végülis stílusban igen közel áll hozzá, szórakoztató, mert az angol nők, ha nem is szépek de bennük van az a humor, amit imádok: fanyar, fapofával előadott halálos csattanók. Itt azonban nincsenek tanácsok, csak egy nő írja le a tapasztalatait arról, hogyan vált szülővé.
Ami Stephanie Calman esetében nem volt egyszerű, ő ugyanis sokáig nem akart gyereket (sőt tartós párkapcsolatoktól is óvta magát), azon a címen, hogy úgyis elszúrná. S természetesen ez a kétség végigkíséri az életét, állandóan megkérdőjelezi magát, a tetteit, hogy vajon mennyire jó anya ő? Hisz sokáig pont azért nem foglalkoztatta a gyerek-kérdés, mert tudta, sose lenne olyan, mint azok a bizonyos bezzeg anyukák bezzeg gyerekekkel. S úgy tűnt számára, hogy körülötte mindenki ilyen. S persze még a szüléstől is félt, ezért aztán már az elején a „könnyebb utat” választotta: programozott császárt. Aztán kiderült, hogy nem is, hogy sokan vannak, akik bizonyos helyzetekben a kisebb ellenállás felé hajolnak (megvesztegetik édességgel a gyereket, hagyják órákat tévézni stb.). Eleinte csak Stephanie Calman baráti körében tűnik ez így, aztán amikor elindítja a badmodhers.co.uk oldalt, kiderül, hogy sokan vannak még hozzá hasonlóak. Olyanok, akiknek fontos a karrierjük, akik segítséget fogadnak a gyerek mellé, bölcsődébe, óvodába stb. adják őket, de ugyanakkor a nehéz napok ellenére senki másnak nem hagynák, hogy ennyire tönkretegyék az életüket, mint csemetéik. Ők egyszerűen csak úgy gondolják, mások mint az emberekben a hős, önfeláldozó anyákról élő kép. S a sok lelkiismeret furdalás ellenére rá kell jönnie írónak, olvasónak egyaránt, hogy nem ez a lényeg.
Mint gyakorló anyának, aki szintén hajlamos kisebb-nagyobb krízisekben okkal vagy ok nélkül magát hibáztatni és ostorozni, mert nem elég jó szülő, kellemes felüdülést hozott a könyv. Ugyanakkor az ilyen stílusú könyvek, internetes fórumok, blogok olvasása után már kezd felvetődni bennem az a kérdés, hogy vajon nem a „bezzeg anyák”-e az urban legends. Mert akiket én olvasok/ismerek azok mind a hagyományos anyaképtől elég messzire vannak.
múlt héten olvastam ezt a könyvet, két nap alatt ‘végeztem’ vele. jó lesz megjegyezni majd azokra az időkre, amikor majd nekem is lesz gyerekem, jelenleg még nem igazán tudom átélni. de volt benne egy rész, valami olyasmi hogy ‘jéé itt a gyerekem, az én gyerekem, nézzétek, átviszem az úton, és senki nem szól rám, hogy nem szabad”, hát ez nagyon szabad idézés volt, de ez annyira megfogott. ezt mindig is így képzeltem el.