Candace Bushnell: Szex és New York

Nincs ugye tévénk, éppen ezért bár már évek óta hallok róla, eddig csupán egyszer sikerült megnéznem pár éve valami kódolatlan hétvégén az HBO-n a Szex és New Yorkot. S ugyan tévében nem nézem az amerikai felső tízezer szinglilétéről szóló sorozatot most éppen azt olvasom. Hisz Bridget Jones után sorra olvastam az összes többi szinglikönyvet Marian Keyes, Ulpius ház nyomán angolul-magyarul felváltva, de ugye ezek majdnem mind angol (vagy ír) csajok, akik nem tökéletesek és akármennyire is szinglik arról álmodoznak, arra vágynak, hogy előbb vagy utóbb kikötnek valaki normális mellett és tényleg be is jön nekik a dolog. Elég sok jó és szar könyvet olvastam el ebben a stílusban, volt ami kifejezetten klassznak sikerült, például az Egy boltkóros naplója, amiben szerintem mindenki magára ismerhet, aki már valaha vett valamit azért, mert adtak hozzá egy grátisz marhaságot. Na jó, de térjünk vissza a Szex és New Yorkra. Még nem akartam írni róla, amíg ki nem olvasom, de most, hogy már túl vagyok rajta, azt hiszem elmondhatom a véleményemet. Nem tetszik. Pedig a Négy szőke egész jó összeállítás volt. De ez a könyv, ami a sorozat alapját képezi rossz. A stílus egy 0 a történetek pedig egy felszínes, üres, lelketlen, egyedül külsőségekre adó társaságról szólnak, akik megpróbálják megfejteni a férfi-nő kapcsolatok rejtélyét, de igazából sose bonyolódnak érzelmi kapcsolatba senkivel a környezetükből. A narrátor csak lejegyzi mások kalandjait, vagy elbeszélget több emberrel egy adott témáról és a véleményüket jegyzi le. Szóval ha a sorozat is ilyen, hogy felületes nők felületes életét mutatja be, a hétköznapi emberek életével halvány hasonlóságot se mutatva, akkor azt hiszem nem bánom, hogy nem nézem és nem hasonlítgatom magamat a szereplőkhöz, meg élethelyzeteikhez.