Nick Hornby: Funny GirlAz egyik bajom Nick Hornbyval, hogy keveset ír. Legalábbis regényt. Mert hát legutolsó könyve, a Meztelen Juliet is már 2009-ben jelent meg. Igaz ugyan, hogy ő azóta se unatkozott, mert bőszen írja tovább az olvasónaplóját*, meg filmforgatókönyveket ír (az Oscar jelölt Vadonnal dolgozott legutóbb), meg egyáltalán örüljünk hogy még dolgozik, meg azt csinálhat amit akar (Bridge legalábbis ezzel szokott lehűteni, amikor panaszkodom), csak amikor jön egy-egy újabb műve akkor feltűnik, hogy mennyire rég nem hallottunk felőle. Na mindegy, szóval már tudni lehetett egy éve, hogy 2014 őszén új Hornby regény jön. S most először nem volt türelmem kivárni a magyar megjelenést, mert bár biztos lesz, de még nem nagyon harangozták be, úgyhogy elolvastam angolul a Funny Girl-t. (Nincs sok köze a Streisand filmhez, bár ez a gif feltétlenül illik hozzá.)

A regény a 60-as évek televíziózásának világába visz minket. Címszereplője Sophie Straw Blackpool szépségkirálynője, de ő igazából nem a külsejével akar hódítani, hanem komika szeretne lenni. Példaképe az amerikai Lucile Ball, s mindent megtenne, hogy végre kamera elé kerüljön, úgyhogy otthagyja a vidéket és Londonba költözik, hogy közelebb kerüljön az álmához. Mivel a 60-as években járunk ugye, amikor az angol popkultúra hihetetlen virágzásnak indult, meg is van az esélye annak, hogy egy vidéki őstehetség besétál egy tévéstúdióba és a meghallgatáson eléri, hogy az előre eltervezett tévésorozat pilot epizódja teljesen átalakuljon, az ő tehetsége és egyénisége kerüljön a központba. Mert Sophie-val ez történik, a Barbara (és Jim) című vígjátéksorozat hihetetlenül sikeres lesz, belőle pedig igazi tévésztár válik. De ez a regény nem csak Sophie-ról szól, hanem azokról is, akik vele együtt benne vannak ebben a sorozatban: a producer-rendező, a színész, aki (és Jim)-et játssza és érzi, ebből a zárójelből sose fog tudni kitörni, valamint az írópáros, akiket zavaros szexuális orientáltságuk hozott össze, amit még ekkoriban is titkolniuk kellett, vagy börtönben végzik.

Hornby regénye igazából egy nagy nosztalgikus utazás nem a zenék világába, hanem a televíziózás őskorába. Amikor még az volt, hogy leült a család együtt a kedvenc sorozata elé és tényleg ott kellett lenniük este 8-kor, mert különben elszalasztották az aktuális epizódot, nem lehetett később bármikor újra nézni. Különben máris lőttek a másnapi beszélgetésnek a szomszédokkal/munkatársakkal/random idegenekkel a boltban. Tiszteleg a komédiák előtt és megint kiáll amellett, hogy nem vétek szórakoztatni a népet, sőt azt is lehet úgy tenni, hogy közben pontosan az éppen aktuális problémákkal foglalkozik. Mert ebben a változó világban pontosan átalakulóban vannak a társadalmi elvárások, a tévének, a reklámnak nagy a szerepe, még a Downing Street 10-ben is tudják, ha sikerül egy népszerű sorozatot, zenészt, színészt megnyerni maguknak, akkor akár ezek röpke jelenléte a politika színpadán azonnal a javukra dönthetik a választást.

Nagyon szerettem a könyvet, mert persze tele volt mindenféle popkult utalással, fényképekkel, Hornby nagyon trükkösen építette valós események, személyek köré a sztoriját. Ráadásul az elmúlt évben annyit foglalkoztam az angol tévés és rádiós kultúrával, hogy ez külön jól illett az érdeklődési körömbe. Meg mert a főszereplőit mind imádtam. Sophie-t aki határozott és saját tehetségével teljesen tisztában van és nem alkuszik meg (bár néha próbálna, de kiderül, hogy nem neki való az alakoskodás és saját magának a meghazudtolása). Dennist, aki az a fajta angol intellektuális, akibe bele tudnék szeretni: okos, olvasott, nyílt, humoros, ugyanakkor meg van győződve arról, hogy jóval kevesebbet ér, s aztán sorra lepi meg magát azzal, hogy vesztes szituációkból is győztesként kerül ki. Legzseniálisabb jelenete a könyvnek, amikor a tipikus késő esti intellektuális műsorba behívják, hogy próbálja megvédeni a szórakoztatást a felhúzott szemöldökű, otthon több Phdt tartó kritikusokkal szemben. S bár nehezített pályán mozog, a végén szinte kisujjának egyetlen mozdulatával éri el, hogy a műsor saját dugájába dőljön. Aztán meg ott vannak az írók, Tony és Bill, akik együtt, közös nézőponttal és tapogatózva indulnak, hogy aztán a különböző vérmérsékletük spektrumuk két más, de mégis visszatekintve ma már tipikusnak tűnő útjára vigye őket. Igazán izgalmas olvasni arról, hogy készült egy ilyen sorozat, kinek mi volt a feladata és hogyan tudott két író együtt dolgozni. Na meg persze ott van még (és Jim) is 🙂

Míg a Meztelen Juliet kicsit kiábrándult és keserű volt, addig a Funny Girl tele van ígérettel és lehetőséggel és nosztalgiával meg hatalmas szeretettel a tévés és rádiós komédia mint műfaj iránt.

Úgyhogy már megint nem kellett Hornby-ban csalódni. Sőt nem csak én gondolom így, hanem ezt jól meg is beszéltük a podcastban, szóval Bridge is. A regény novemberben jelent meg Angliában, most februárban jön Amerikában és remélem hamarosan magyarul is. Azt is meg fogom venni, mert ezt az e-változatot csak én olvastam, de majd a magyart körbeadom a családnak is, akik szintén bírják Hornby fejét és írásait.

 

*amiből még mindig csak az első kötet látott napot magyarul!, szóval legalább ezzel is lehetne enyhíteni a hiányon

Kiadó: Viking
Megjelenés: 2014
Terjedelem: 256 p.
ISBN: 9780670922819
Honnan: Vásárlás, e-book

Buy This Book from Book Depository, Free Delivery World Wide

4.5 Stars
Oszd meg!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *