Azt hiszem a vámpírok után a különböző alakváltók kerültek a paranormális romantikus regények fókuszába, de hozzánk elég későn jutottak el. Mondjuk eddig szerencsém volt a vérfarkasokról, járókról szóló regényekkel, mert mind Kelley Armstrong Bitten című könyve, mind Patricia Briggs Mercy Thomsponja bejött. Főleg azért, mert nem annyira a romantikára, hanem a természetfeletti lények egymás közti dinamizmusára koncentráltak. Rachel Vincent regényéről is jókat hallottam, főleg arra emlékeztem, amikor meglepetésemre megláttam a Könyvmolyképző könyvei közt a Könyvfesztiválon, hogy Stella mennyire rajongott érte, úgyhogy persze, kíváncsi voltam.
Faythe Sanders vérmacska, de évek óta a családjától távol él, próbálja megtalálni a helyét a társadalomban anélkül, hogy nyomás alatt lenne. Mert a vérmacskák igencsak összetartó csapat és a lányoknak mindig különleges helyzetük volt társadalmuk felépítésében, meg előre kialakított életpályájuk: minél előbb férjhez menni a megfelelő falkataghoz és szülni gyerekeket, hátha lányok is lesznek köztük. Ugyanis kevés nőstény macska van. De Faythe minden idegszálával tiltakozik ez ellen, egyetemre jár és titkolja valódi természetét. Egészen addig, míg valaki meg nem támadja, aki tisztában van macska voltával, s szinte ezzel párhuzamosan apja, a falka alfája is hazarendeli, mert biztonságban akarja tudni. Ugyanis valaki a nemzőképes nőstény vérmacskákra támad és elrabolja őket. Faythe tehát hazatér oda, ahol felnőtt, ahol anyján kívül ő volt az egyetlen nőnemű macska, aki bátyjai és apja beosztottjai között nőtt fel, s ahonnan öt éve megpróbált kitörni, pont az esküvője előestéjén. A lány megpróbálja elhitetni magával és környezetével is, hogy ez csak átmeneti állapot és nem marad tovább a szükségesnél. Csakhogy hamarosan már az ő élete is veszélybe kerül és döntenie kell, mi a fontosabb, a függetlensége vagy a család védelme.
Meg kell mondanom, hogy a regény feléig nagyon lassan haladtam. De tényleg szinte pontosan a kötet közepéig a főszereplő nagyon idegesített. Megértettem, hogy Faythe egyetlen lányként nőtt fel rengeteg fiú között, küzd a szabadságáért, nem akar olyan lenni mint a többi nőstény, főleg olyan nem, mint az anyja, aki igazi HTB. Elvágyódik otthonról, ugyanakkor amikor hazatér, kiderül, hogy hiányzott neki a családi védelem. Erősnek tartja magát, de nekem inkább pukkancsnak tűnt, aki többnyire meggondolatlanul dühöng és lázong. A gyengeségét nem akarja soha kimutatni, még akkor se, amikor értelme lenne bevallani, ha valami bántja. Úgyhogy eleinte az én szememben Faythe hibát hibára halmozott. Ráadásul az is bosszantott, hogy okos lánynak vallotta magát, meg hát irodalmat hallgatott posztgraduális képzésben, de a könyvei között csak az általános műveltséghez tartozó írók művei szerepeltek, semmi meglepő, egyedi vagy különleges. Viszont a regény közepétől faltam a sorokat, ugyanis van egy fordulat, amikor Faythe először dönt okosan, s ezzel párhuzamosan beindul az akció is, s izgalmassá válik a regény. Persze továbbra is lobbanékony marad és gyakran elvakítja a dühe, s meggondolatlanul cselekszik, de a helyzeteken, amikbe kerül ez már teljesen természetes és nem tűnik felesleges drámázásnak. Végülis kész szerencse, hogy amúgy az írónő stílusa gördülékeny, s nem adtam fel, mert amilyen lassan indul be a történet, annyira felpörög a végén és elég merész, sőt durva jelenetek során keresztül lehet várni hová is tartanak az események.
Amúgy most, hogy a bejegyzés írásakor felelevenítettem Kelley Armstrongot, azt kell mondjam így utólag már úgy látom, elég sok mindenben párhuzamos a két történet a tékozló nőstény falkatagról, csak éppen a körítés más és Elena, bár szőke és én nem szeretem a szőke főszereplőket, szimpatikusabb volt, mint Faythe. Eleinte azt gondoltam, majd itt is túlteng a testiség, mert amikor a lány hazaérkezik, szebbnél szebb hímek vetik magukat a lába elé és a fizikai kapcsolat a macskák között elég fontos szerepet játszik az életükben, de szerencsére ez a motívum csak épp addig tart, amíg szükséges. Sőt most már azt is belátom, hogy kellett a hosszú bevezetés, a regény feléig tartó agónia Faythe és családja körül, mert így megismerhettük őket, a vérmacskák miben létét a falka felépítését, elvégre trilógiáról van szó, kellett az alapozás. Bár itt a fő történetszál nagyjából el lett varrva, azért bőven van még hová fejlődni, meg akadt nem egy befejezetlen epizód.
Ha az ember már az elejétől szimpatizál Faythe-tel, akkor ez egy nagyon jó regény: izgalmas, érdekes és bár paranormális romantikus, nem ugrálnak benne ágyból ágyba a szereplők. Akinek nem jön be, azért annak is érdemes eljutni a feléig, mert felpörög az akció és igazából a vérmacskás részek nagyon tetszettek. A vérmacskákat fekete párducokként kell elképzelni, mintha egy fél tucat Bagira vadászna egyszerre, s ezeknél a leírásoknál elegáns sötét és halálos nagymacskákat látni magunk előtt olvasás közben elég lehengerlő tud lenni. Még nem tudom eldönteni, ez a regény is annyira kedvenc lesz-e, mint a Bitten vagy Mercy Thompson kalandjai, de határozottan voltak benne fénypontok és ha Faythe a folytatásban marad a felnőttesebb, belátóbb énjénél (oké, a lobbanékonyságát tartsa csak meg), akkor izgalmas egy trilógia lesz ez.
Eredeti cím: Stray
Sorozat: Stray #1
Fordító: Miks-Rédai Viktória
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2012 (2007)
Terjedelem: 475 p.
ISBN: 9789632454740
Honnan: Kiadótól, recenziós példány
Na örülök hogy végre elolvastad a Strayt! 😀 Igen, tudom, hogy sokakat idegesít Faythe, a lázadása és durcasága, lehet hogy én azért tudtam valamennyire azonosulni vele, mert amikor olvastam az 1. könyvet kb. egyidős voltam Faythe-szel és így a vérmérséklete és gondolkodása nem állt távol tőlem. De tény, hogy a regényeken át sokat komolyodik, érik (bár a spontaneitását mindigis megtartja 😉 ). Én az első 3 könyvet faltam azóta kicsit megakadtam (munka és más könyvek), de tudom ha újra nekikezdek akkor nincs megállás és egymás után fogom abszolválni a hátralevő könyveket.
ui: ebben a sorozatban 6 könyv van.
ui2: és mit szóltál Marc-hoz? 😀