Jennifer Rardin: Harapnivaló – Jaz Parks vámpírvadász

A cím megtévesztő, mert Jaz ugyan vámpírvadász volt hivatalosan, de most már kicsit más a dolga. Igazából a CIA-nak dolgozik, egy különleges ügyosztályon, amelynek az a feladata, hogy kordában tartsa a világon köztünk élő, természetfeletti képességekkel megáldott/megátkozott népséget. Méghozzá úgy, hogy a hétköznapi emberek ne sokat vegyen ebből észre, mert a legtöbben inkább becsukják a szemüket, semmint tudomásul vegyék, hogy boszorkányok, vámpírok stb. márpedig vannak. Jaz eleinte csapatban dolgozott aztán egy rosszul sikerült akció után magánzó lett, majd fél éve az ügyosztály legkiemelkedőbb ügynöke, Vayl kérte maga mellé partnernek. Vaylról azt kell tudni, hogy 300 éves vámpír. Igen, a CIA vámpírokat is alkalmaz vámpírok elleni harcra. Mert mi más lenne igazán hatásos ellenük. Ők ketten kiválóan kiegészítik egymást, bár a lányt furdalja a kíváncsiság, hogy miért is választotta pont őt maga mellé a vámpír.

Legújabb megbízásuk Miamiba viszi őket, hogy egy plasztikai sebészt, aki terroristákat pénzel és persze átoperál, elfogjanak, kifaggassák kapcsolatairól aztán végezzenek vele. Csakhogy az előzetes nyomozás, terepfelmérés során kiderül hogy itt bizony nagyobb gáz van, mint sejtették. Ráadásul úgy tűnik a szupertitkos részlegen belül is van áruló, mert Jaz és Vayl lépten-nyomon csapdákba fut, hiába minden különleges képesség és spéci high-tech kütyü. Nyomozás, kalandok, harcok és életért való küzdelem közben persze fény derül elég sok mindenre Jaz és Vayl múltjából is.

A regény jól indul. Jaz kicsit stílusában Stephanie Plumra emlékeztet, csak éppen ő halálosabb és hozzáértőbb. De a regény második fele kicsit ellaposodik és a nagy leszámolás a végén kicsit túlságosan sablonosra sikerült. Elég sok mindent megtudtunk a szereplőkről, a közöttük lévő szexuális feszültségről sem keveset, szóval lehet hova fejleszteni a folytatásokban (angolul augusztusban jön ki a 4. januárban az 5. rész)

A fordítással nem voltam igazán kibékülve, ugyanis nem sikerült elég gördülékenyre a mesélés, pedig
fontos az egy humorral átszőtt E/1-ben, hogy könnyed legyen, ugyanakkor
értelmes is. Itt pedig volt nem egyszer, hogy pár mondatot egyszerűen nem értettem, többször kellett elolvasni, hogy megtudjam miről van itt szó? Ez persze nem feltétlen a fordító, lehet a szerkesztő sara is.
Ráadásul a fordítónak kicsit tisztában kéne lennie a kulturális utalásokkal is,
azt hiszem ezt tanítják nyelvszakokon, fordítóképzésen is. Ráadásul az Internet
korában igazán nem nehéz kiguglizni a megoldásokat néhány ismeretlen de mondjuk
amerikaiak számára a popkultúra részét képező tévésorozatra, filmre, személyre
stb. amit sima magyar olvasóknak is érthetővé lehet tenni.

Mindenesetre a könyvben ott a lehetőség, hogy jobb sorozat legyen, szimpatikusabb szereplőkkel, mint Anita Blake.