Penelopé életét ugye az Odüsszeiából ismerjük. A hűséges feleség, aki várja haza harcoló, majd kalandozó férjét. Ugyanakkor megfelelő párja a furfangos hősnek, hiszen kicselezi a kérőket. Csakhogy van a mítosznak néhány homályos része. Például, hogy miért is akasztotta fel Odüsszeusz és fia azt a bizonyos 12 szolgálólányt.
A regényben Penelopé meséli el életét, közben pedig mint valami görög kórus meg-megszólalnak a szolgálólányok is, különböző stílusokban a saját szemszögükből téve hozzá a történethez, amelynek amúgy is rengeteg változata terjengett, s Homérosz név alatt csak egyet hoztak össze. Felvonulnak a regékből, mondákból, Iliászból, Odüsszeiából ismert alakok, van akik csak épphogy említést érdemelnek, de van akik komolyan beleszólnak a történet folyásába, mint Helené, aki Penelopé unokanővéreként jelenik meg, s aki még holtában is igyekszik kihasználni, hogy az ismert világ legszebb nőjének tartották.
Igazából kicsit csalódtam, mert nem derült ki a regényből, hogy Penelopé annyira talpraesett és harcias lett volna, illetve még ő maga se ismerte el saját eredményeit, nemhogy a környezete (udvara, fia, férje). Odüsszeuszból e történet alapján pedig egy nagy dumás, nyughatatlan alak rajzolódik ki, akit hajtott a vére és talán nem is kalandozott annyira messzire, csupán a görög szigeteket, kocsmákat és bordélyokat látogatott az alatt a 10 év alatt, míg távol volt.
Margaret Atwood azonban ismét meggyőzött, hogy tud mesélni. Csak kicsit mást, kicsit feministább kicsengést vártam a kötettől, ha már egyszer női szemszögből láttatja a történteket.
Pingback:Feszt fesztivál