Penelopé életét ugye az Odüsszeiából ismerjük. A hűséges
feleség, aki várja haza harcoló, majd kalandozó férjét. Ugyanakkor megfelelő
párja a furfangos hősnek, hiszen kicselezi a kérőket. Csakhogy van a mítosznak
néhány homályos része. Például, hogy miért is akasztotta fel Odüsszeusz és fia
azt a bizonyos 12 szolgálólányt.

A regényben Penelopé meséli el életét, közben pedig mint
valami görög kórus meg-megszólalnak a szolgálólányok is, különböző stílusokban
a saját szemszögükből téve hozzá a történethez, amelynek amúgy is rengeteg
változata terjengett, s Homérosz név alatt csak egyet hoztak össze. Felvonulnak
a regékből, mondákból, Iliászból, Odüsszeiából ismert alakok, van akik csak
épphogy említést érdemelnek, de van akik komolyan beleszólnak a történet
folyásába, mint Helené, aki Penelopé unokanővéreként jelenik meg, s aki még
holtában is igyekszik kihasználni, hogy az ismert világ legszebb nőjének
tartották.

Igazából kicsit csalódtam, mert nem derült ki a regényből,
hogy Penelopé annyira talpraesett és harcias lett volna, illetve még ő maga se
ismerte el saját eredményeit, nemhogy a környezete (udvara, fia, férje).
Odüsszeuszból e történet alapján pedig egy nagy dumás, nyughatatlan alak
rajzolódik ki, akit hajtott a vére és talán nem is kalandozott annyira
messzire, csupán a görög szigeteket, kocsmákat és bordélyokat látogatott az
alatt a 10 év alatt, míg távol volt.

Margaret Atwood azonban ismét meggyőzött, hogy tud mesélni. Csak kicsit
mást, kicsit feministább kicsengést vártam a kötettől, ha már egyszer női
szemszögből láttatja a történteket.

 

3.5 Stars
Oszd meg!