Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok

Azt mondtam, azért várom ezt a regényt, mert olyan fülszöveggel, ahol a mágikus realizmust meg Garcia Marquezt emlegetik, engem meg lehet venni kilóra. Ráadásul a könyv borítóján szereplő kép is azt mutatta, hogy ez itt most megint az Ulpius színvonalas irodalmat kiadó részlegének a terméke.  A fülszöveg szerint Venezia első regénye azonnal nagyon népszerű lett, olvasók és kritikusok körében egyaránt, s 2006 óta több nyelvre is lefordították. Úgyhogy lendületesen és izgatottan vágtam bele az olvasásba, s ez a lendület a könyv végéig megmaradt.

A könyv a címmel ellentétben ugyan nem 1000 csak 150 évet ölel fel egy olasz család életéből, főleg a nőkre fókuszálva. Hisz van belőlük elég, elvégre rögtön az elején kiderül, hogy a földesúr már régóta fiú örökösre vágyik, de szeretője eddig 6 lánynak adott életet, s bizony Concetta csak akkor lehet a felesége, ha végre fiút szül. Ami, különös körülményektől övezve végre megtörténik. De mégse az örökös az, aki körül forog a történet, hanem a nők azok, akik mindent túlélnek, márpedig nem csak az olasz történelem zavaros másfél évszázadát kell átvészelniük, hanem a környék nem túl kedvező adottságait. Mert a Falcone család Dél Olaszország egy elmaradott, szegény területén él, Grottoléban, ahol hihetetlen szegénység és nyomorúság van és ez sokáig így is marad (pl. az ágynemű csak a XX. századközepén válik divattá). Ennek ellenére a Falcone család női, de legalábbis a vérvonal, ami Gioia-ig elvezet roppant erős és meglepő hosszú életeket produkál, ami a körülményeket számba véve már maga csoda. De egyébként is, a regény teli van csodás eseményekkel, de legalábbis annak tűnőkkel, vagy csak olyanokkal, amiket Venezia úgy ír meg, mintha mágikusak lennének. Gioia pedig, aki a 80-as években próbálja megtalálni önmagát tudatában van minden történetnek, minden eseménynek és hiába igyekszik új lappal indítani, rá kell jönnie, hogy az öröksége a vérében van.

Igen, a lendület, amiről írtam az utolsó oldalakig magával ragadott és csak faltam a sorokat, ha volt is benne hiba szinte észre se vettem, mert annyira együtt éltem ezekkel az emberekkel, nőkkel, országgal. Engem nem zavart annyira a szedett-vedett családfa a regény elején, s alig kellett visszalapoznom, mert az írónőnek rögtön minden szereplőt sikerült annyira markánsan megmutatnia, hogy valamivel meg tudták vetni a talpukat az emlékezetemben. Amikor ilyen regényeket olvasok, mindig megdöbbenek, hogy milyen keveset tudok például az olasz történelemről, csak azokat a dolgokat, amik amúgy is az európai nagy folyamba tartoztak, de például a múlt században és főleg a 80-as években voltak események, amikről én még soha nem is hallottam.  Mert Venezia regényében vaskosan benne van a történelem, hiszen ez a 150 év 1861 márciusától sok durva változást hozott Itáliában.

Úgyhogy valóban lehet az olasz Száz év magánynak nevezni, de ugyanakkor nem érdemes hasonlítgatni, mert sok mindenben más, akárcsak a hangulata és a története, meg a szereplők. Venezia stílusa pedig igencsak illik ehhez a történethez: hosszú mondatok, amelyek beszippantanak, megcirógatják az ember összes érzékszervét és egyre csak többet szerettem volna olvasni belőle. Kicsit sajnáltam is, hogy otthagytuk a regény utolsó harmadában Grottolét, mert valahogy úgy tűnt, hogy a csoda ezen a kis területen kívül már nehezen alkalmazkodik, s talál biztos talajra a lába alatt. S azt hiszem Gioia is, aki valószínűleg az egész történet mesélője, így járt. Szóval mágikus realizmus, érzékek, olasz történelem, mindez nagyon bejövős.

Eredeti cím: Mille anni che sto qui
Kiadó: Ulpius
Fordító: Faragó Éva
Megjelenés: 2010 (2006)
Terjedelem: 341 p.
ISBN: 9789632542287