Amikor az első magyarul megjelent Sandman kötetet olvastam, eléggé belelkesedtem, mégse rohantam megvenni a másodikat, mert hiába írják, hogy ha minőségi képregényt akarunk, akkor adjunk érte pénzt, ezzel támogatjuk a megjelenését is, de sajnáltam rá az az igazság a sok gubát. Úgy gondoltam kiböjtölöm, megvárom, hogy a második rész is a könyvtárba kerüljön. Plusz lusta disznó is vagyok, mert eléggé elkényeztetett az első rész korrekt jegyzete, úgyhogy hiába kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot, belenéztem, belenéztem, de úgy döntöttem, várok amíg magyarul hozzáférhetek. De a múlt héten valamelyik antikváriumban megláttam a Babaházat és utánaszámoltam, hogy ennél olcsóbban sose fogom megszerezni, fizetés után voltam, tehát a tulajdonomba került a kötet. Amit annak rendje és módja szerint alig egy nap alatt végigolvastam.
Miután az első kötetekben Morpheus végül visszaszerzi hatalmát, birodalmát és tárgyait itt éppen körbenéz, hogy vajon mindent rendben talál-e háza táján. De kiderül, hogy hosszú távollétét kihasználták a cincogó egerek és megléptek az álmok birodalmából, s a saját erejüket fitogtatva garázdálkodni kezdenek az emberek között. Van, aki saját Sandmant hoz létre, igazi szuperhőst, van elszabadult rémálom aki meg sorozatgyilkosokat szabadít az emberiségre, de van, aki meg csak szeretné megtudni, milyen is embernek lenni. A fő történetfolyamban még fontos szereplő Rose Walker is, aki megtudja, honnan származik, megpróbálja megtalálni rég elveszett öccsét és létével mint örvény, fenyegetést jelent az álomvilágra is. Sandmannek pedig egyetlen alkalommal lehet emberi életet elvennie, ha birodalmát veszély fenyegeti, mert az Álomvilág összeomlása egyben a világ végét is jelentené, mert erre volt már példa… S mindezek mellett Morpheusnak még családi problémái is akadnak, nem minden testvérével jön ki olyan jól, mint Halállal.
A kötetben két történet van, amelyek amolyan alfejezetek, mégis itt tudunk meg legtöbbet a főszereplőnkről, Álomról, hogy milyen magányos és vágyik a társra, barátra. Úgyhogy egyre kedvelhetőbb, érthetőbb lesz, mert vannak dolgok, amiket meg kell tennie, alkalmazkodik a szabályokhoz, ugyanakkor neki is van emberi oldala. Egyáltalán itt is megjelenik az a motívum, hogy a halhatatlanok (jelen esetben a Végtelenek) valahol mégis csodálják és irigylik a halandókat. Gaiman pengeéles humora igazán csillog a kötetben: ki másnak jutna eszébe, hogy a sorozatgyilkosok konferenciát tartsanak? Ráadásul úgy, ahogy azt a konferenciaszervezők kézikönyvébe megírták: regisztráció, szponzorok, ajándéktárgyak, panelbeszélgetések, ismerkedési est. A másik jó kis húzása meg az az ötlet, hogy felvillantja, mi van akkor, ha Shakespeare tényleg nem külső segítség nélkül tudott mesterműveket írni.
A jegyzetekért megint nagy hála a szerkesztőnek, bár most itt kevesebb a mitológiai, utalás inkább képregények világa, popkultúra (szó szerint és volt 2 dal amit magamtól is felismertem még fordításban is 🙂 és az irodalom előtt tiszteleg Gaiman, Shakespeare mellett feltűnik még Chaucer, Marlowe és a nálunk kevésbé ismert G.K. Chesterton is fontos szerepet játszik.
A történet továbbra is lekötött, és az, hogy a véres részek itt most nem voltak plasztikusan megjelenítve, viszont inkább a színfalak mögött játszódtak, az olvasó fantáziájára bízva a részleteket jobban bejött nekem. A rajzolók váltogatása az egyetlen, ami egyenetlenné teszi a képregényfolyamot. Egyes történetek stílusát jobban szerettem mint másikét, s hogy mindenki kicsit másképp jeleníti meg Morpheust az engem nem is kicsit zavart.
Eredeti cím: The Sandman: The Doll’s House
Kiadó: Carthapilus
Fordító: Totth Benedek
Megjelenés: 2010 (1995)
Terjedelem: 230 p.
ISBN: 9789632661483
mi ez, táv-evo? ejnye? 🙂