Apu gyorsan elolvasta előttem a regényt aztán mondta, majd magyarázzam el neki a végét, mert ő ezt nem értette. A Pulp fiction óta tudjuk, hogy neki csak az egyenes vonalú egyszerű szerkezetű dolgok jönnek be, legyen szó filmről vagy regényről, mert már ott kiakadt azon, micsoda dolog, hogy Travoltát a film közepén megölik mégis ott van a végén. Itt kicsit más történik ugyan, de az elég hozzá, hogy mire odaérünk, frissen megszerzett tudásunk fényében újra kell gondolni a korábban történteket. Azt hiszem én megértettem, de még azóta nem beszéltem róla apuval, hogy tisztázzuk a benyomásokat.
Az 50-es évek közepének Amerikájában két szövetségi rendőrbíró azért utazik a Vihar szigetre, hogy utána járjanak, mi is történt az ott lévő elmegyógy(és)intézetben. A papír szerint megszökött egy női beteg, méghozzá villanyoltás után, (legalább) 8 lakat mögül. Természetesen minden és mindenki gyanús, ráadásul kitör egy hatalmas vihar is, ami teljesen elvágja a szigetet és lakosait a külvilágtól, s ahogy Teddy Daniels és társa Chuck Aule megpróbálják felgöngyölíteni az ügyet egyre több kérdésbe, titkos kódba és gyanúsan viselkedő orvosokba, ápolókba botlanak. Szinte minden fejezet egy újabb titkot fed fel, ami vagy az intézettel, vagy a főszereplőkkel kapcsolatos. Mindenki suttog valamiről, titokzatos kísérletekről, a világítótoronyról a különleges C osztályról…
A tartalomról jó szívvel kb. ennyit lehet elmondani. Kiváló az atmoszféra teremtés nem csak az elzárt sziget, a vihar, de maga az 50-es évek is, hiszen ez volt az amerikai paranoia egyik legsötétebb évtizede. Lehane mesterien szövi a fonalat és vezeti meg az olvasót, mert bár E/3-ban íródott a történet, mi csak a főszereplő, Teddy Daniels szemén keresztül látunk mindent: az ő gondolatait, benyomásait, emlékeit ismerhetjük meg.
Szóval Lehane zseniális.
Pingback:Dennis Lehane: Sötétség fogd meg a kezem | Olvasónapló