Baricco első regényében már megcsillogtatta hihetetlen tehetségét amellyel költészetet visz a prózába. Regény, költészet, művészet mind egy kötetben.
Egy tengerparti különleges fogadóba, ahol a személyzet minden tagja tizenéves gyerek gyűlnek össze a szereplők, akiket valamiért vonz ez a határtalan víz. Plasson az egykor neves portréfestő megpróbálja megörökíteni a tengert. Bartleboom professzor a határokat kutatja, így most a tengerét akarja felfedni, hol kezdődik és hol végződik. Anne Deveriát a férje küldte a tengerpartra, hogy megbánja, szeretőt fogadott. Egy báró beteges lánya azért érkezik gyóntatója kíséretében, hogy meggyógyuljon. Adamsot, a titokzatos tengerészt a bosszú élteti. S egy titokzatos lakója is van a hetedik szobának.
A szereplők élete, történetük megoldása összefonódik, bonyolódik, míg a tenger néma tanúja, kísérője és katalizátora a történéseknek.
Olvasás közben szinte hallottam a hullámok morajlását.
Én első hallásra beleszeretten a címébe. Miközben olvastam, le kellett rakni, hogy felébredjek. Látnom kellett a tengert így képeket kerestem és mikor letettem, nem tudtam mást festeni csak a tengert. Ezt a mellékhatásokhoz sorolnám, de engem nagyon meghatott. Olyan a folyása az egész történetnek, mintha a vizet bámulnád. Néha úgy érzed belefulladsz, aztán elhúzódik a víz és lassan hullámzik tovább.
Baricco az a szerző, aki képes egyesíteni a regényt a zenével és a színházzal. Mikor olvasom, nemcsak érzem, de hallom és lártom, amit ír. Új műfajt teremtett. (Főleg a Harag-várakkal.)