Nagyon jó könyv volt, anya-gyerek kapcsolatról, életre szóló
barátságról, nõk közt, a család fontosságáról, de leginkább arról, hogy
bármekkora hibákat is követünk el egymással szemben, akár akaratlanul
is a szeretet a legfontosabb, mert ha az nem bújik meg valahol
tetteinkben, akkor régen rossz a helyzet. Amíg pedig ott van, addig van
remény mindenre. Ahogy Sidda és Vivi is megfogalmazza:
Az isten szerelmére, gyermek! Mit értesz azon, hogy „nem tudod, hogyan kell szeretni”? Azt hiszed, tudja bármelyikünk is?! Azt képzeled, az emberek valaha is tennének bármit is, ha megvárnák, míg megtudják hogyan kell szeretni?! Azt hiszed, csinálnának gyereket, főznének ebédet, elvetnék a magot vagy könyvet írnának vagy akármit! Gondolod, hogy egyáltalán felkelnének az ágyból, ha arra várnának, hogy tudják, hogyan kell szeretni. … Egyedül Isten tudja, hogyan kell szeretni, kölyök. Mi, többiek csak ügyes imitátorok vagyunk.
Soha nem fogom teljesen ismerni az anyámat. Nem jobban mint apámat vagy
Connort vagy önmagamat. Nem fogtam fel a lényeget. A lényeg nem az,
hogy ismerjük-e a másikat, vagy megtanuljuk-e szeretni. A kérdés csak
az, hogy mennyire merünk gyöngédek lenni. Miközben magunkat és másokat a
szívünkbe fogadunk, miféle illendőséget tanúsítunk?
