Dubravka Ugresic nevével akaratlanul is jó párszor szembetalálkoztam munkám során, s amikor megláttam a könyvtárban ezt a könyvét, fogtam és elhoztam. Fülszöveg olvasása nélkül, csak az érdekelt, hogy végre én is tudjak valamit ezekről a délszlávokról. Elvégre Ulickaja is valahogy így jutott el hozzám (+Isolde rajongása révén), s mennyire nem csalódtam benne.

A helyszín Amszterdam, ahol Tanja Lucic az egyetemen kap egy évre óraadói állást. Feladata, hogy Jugoszláv irodalmat tanítson. Egy olyan népről és nyelvről, amely már nem létezik, hisz a háború utáni időkről van szó, s kétséges, hogy valaha létezett-e. A diákok, akik az óráira járnak egy kivételével szinte mind menekültek. Ki önként jött el hazájából, volt akit kergettek, vagy éppen meglépett valami elől, de földönfutónak érzik magukat. Tania eleinte megpróbálja megtalálni velük a közös hangot, megmenteni valamit abból az életből, amit mindannyian ismertek, amiben felnőttek, amiről most azt mondja több új hatalom is, hogy már nincs, sőt nem is volt, ők valami délibábot kergetnek.

Aztán persze a helyzet fél év után megváltozik. Ekkor meg az olvasó kaphat egy jó adagot a szlovén, horvát, boszniai, szerb és macedón irodalmak történetéből, de legalábbis a fő motívumaikból. S ha azt gondolnánk, hogy a magyar irodalomtörténet egy rakás lúzerrel és borús témával van teli, nos ezek után úgy tűnik, mi még csak a fasorban se vagyunk az önsajnálat, önmegsemmisítés és öngyűlölet pályáján ezekhez a szomszédos népekhez képest.

Mint olyan embernek, aki a jugoszláv határ közelében nőtt fel és akinek az angol nyelvtudásához nagyban hozzájárultak a jugó 1-en csak felirattal vetített sorozatok, azt gondoltam, kicsit több ismerős dolgot fedezek majd fel a regény nosztalgiás részén. Például, hogy több Gusztávot láttam a focimeccsek szüneteiben az ő adóikon, mint a magyar tévén, na meg Balthazar professzorról se esett egy árva mukk se. Ennek ellenére azt kell mondani, hogy a regényben megszólaltatott motívumok azt hiszem hozzánk is szólnak. Esetleg most még inkább, mint a rendszerváltás környékén vagy amikor komolyan dúlt a háború alig 100km-re tőlünk.

Eléggé lusta vagyok olvasás közben, nem jegyzetelek, húzogatok alá, de most mégis voltak részletek, amiket megjegyeztem, később bejelöltem, hogy szépen idézgethessek, ahogy azt egy igazi olvasónaplóban kell. Ha másért nem, hát magamnak. Talán ebből is kiderül, hogy mennyire tudunk mi is (ok, lehet, hogy bizonyos kor szükségeltetik) visszhangzani a regény motívumaira.

Ilyen vagy olyan módon mindannyian ki voltunk fosztva. Azoknak a dolgoknak a listája,melyeket elvettek tőlünk, hosszú volt és borzalmas. Elvették tőlünk az országot, ahol születtünk, és a normális élethez való jogot. Elvették tőlünk a nyelvünket. Megtapasztaltuk a megalázottság, a félelem és a tehetetlenség állapotait. A saját bőrünkön éreztük, mit jelent számjeggyé, vércsoporttá, csordaállattá csupaszodni… Valami módon mindannyian lábadozók voltunk.

Az idegen ország az, ahol senki se vár bennünket, amikor megérkezünk

 

Egyetlen gondom a regénnyel, hogy a végén kicsit sok volt az öncélu filozófálgatás, Ugresic beleírta a kort, amiben a regény született (2003-ban írta a kötetet), mint jövőt, azt hogy a Kelet-Közép és Dél-Európából újonnan kinevelődött fiatalok mire viszik az életben.

Mindenesetre határozottan tanulságos volt és lekötött annyira, hogy gyorsabban olvastam el, mint az elmúlt hetek könnyedebb regényeit. Lehet persze, hogy az egész téma nem egy nagy durranás, meg ennél íródtak jobb művek is a témáról, mindenesetre Ugresic meggyőzött, hogy tud valamit.


Eredeti cím: Ministarstvo boli
Kiadó: L’Harmattan
Fordító: Radics Viktória
Megjelenés: 2008(2005)
Terjedelem: 237 p.
ISBN: 9789632360980

 

4.5 Stars
Oszd meg!