A Walsh családdal a Watermelon (Görögdinnye) lapjain találkoztam először, a Rachel’s holiday is nagyon tetszett, az Angelst nem olvastam végig, de most újból beszippantott ez az ír család. Anne eddig csak mellékszereplő volt, de ez most az ő regénye.

Ő a negyedig lány, az álmodozó, aki a fellegekben járt, aztán felnőtt az élethez, New Yorkba költözött, lett rendes munkája, kapcsolata. De most ismét kénytelen otthon eltűrni családja gondoskodását, mert szörnyű balesete volt, gyógyulnia kell. Pedig legszívesebben visszatérne new yorki életéhez, ahhoz, ami a baleset előtt volt.

Azonban mikor visszatér már semmi se olyan mint régen. Anna szereti a munkáját, jól csinálja, s bár az emberekkel mostanában nincs jóban, azért a szüleitől és legkisebb húgától kapott levelek valamennyire gyógyítgatják

Kár, hogy itt-ott lelőtték a poént, mert igazából az első rész végén érkező megoldás eléggé földhözcsapja az embert. Aztán van még egy csavar, hogy valahol lehessen valami feloldás is.

Egyébként Marian Keyes abban nagyon tehetséges, hogy bevállal kemény témákat és sikerül úgy megírnia, hogy könnyed marad, de mégis az ember szívéhez szól. Ezt már a Rachel’s holidayben is bizonyította. Itt meg különösen jól kezeli a helyzetet, mert tényleg lehetett egyik oldalon röhögni Helen kalandjain a magándetektív iparban, vagy épp egy másik testvér esküvői előkészületein, a másikon pedig sírni Annával együtt.

Szóval ő egyike azoknak a női regényt íróknak, aki tud mesélni, szórakoztatni és elgondolkoztatni is egyszerre.

Ugyan én angolul ovlastam a regényt, de már megjelent magyarul is tavaly, hála az Ulpiusnak, ráadásul Szécsi Noémi fordította, szóval biztos a stílust is jól visszaadja. Mondjuk kár, hogy a Görögdinnye után a többi Keyes regényt a Walsh családról nem adták ki, mert úgy még inkább érthetőek lennének a karakterek.

4 Stars
Oszd meg!