Az, hogy én a könyvekhez fordulok bármilyen ismeretlen feladat előtt állok, már nem újdonság az olvasóim számára. De a háztartásunkban nem csak én vagyok így:) Úgyhogy most megint házi vendégbloggeremnek D.-nek adnám át a szót.
Nem is tudom hogyan került a látóterembe ez a könyv, de amikor megszűnt az egyik esti elfoglaltságom – esti mese olvasása a nagyobbik srácnak -, de még azért részt akartam venni az esti mesélésekben, elkezdtem pár elmaradásomat olvasni. Ilyen volt az „Amit rosszul tudtunk a gyerekekről” c. könyv, aminek az olvasása közben került az asztalomra és várta a sorát a Szeretettel Sebezve. Valószínű egy korábbi Vekerdy cikk alapján kértem ezt is Lobótól. Nem is igazán fontos már ez, csak az, hogy ugyanarra a fonálra voltak felfűzve: a szülőséghez elkél a külső segítség.
Mindenkinek megvolt fiatalon az az érzés, amikor megfogalmazódott benne: én ezt nem így, és sokkal jobban fogom csinálni (mint a szüleim/nagyszülők/nagybácsik stb.). Aztán ahogy telnek az évek, valahogy ezek az „elítélt” dolgok visszakúsztak, észrevétlenül és egyszer csak a saját gyerekünk tart görbe tükröt elénk, amiben pont ugyanúgy látszódunk, ahogy anno nem akartunk. Nem is olyan könnyű ez a szülőség, mégse oktatják sehol ☺. Nyilván, mert talán a szülőség egyik legnagyobb feladata, hogy a szülő legyen képes belátni a hibáit, korlátait, figyelni a gyerekére és elfogadni őt teljes körű partnernek, folyamatosan változni a gyerek igényeinek megfelelően. És ehhez alig kell valami: saját magunk megismerése és elfogadása. Tök könnyű, nem? ☺ És akkor mi az, hogy szeretettel megsebezve? Hát én csak a legjobbat akarom a gyereknek, tudom mi a legjobb neki! Vagy pont ezzel ártunk a legjobban?
A szüleink, nagyszüleink tapasztalata, általuk közvetített minták/sablonok hatással vannak ránk. A társadalmi elvárások (anyukák a játszótéren, társadalmi elvárás a gyereknevelésben stb.) hatással van ránk. Ezen kapott mintákkal/eszköztárral igyekszünk megoldani a problémákat, néha nem túl jól, és néha ugyanazt a hibát többször is elkövetjük (fránya minta). És néha ezek a minták mélyen belénk vannak ivódva.
A könyv 8 eltúlzott (de azért valós), tipizált szülői hibát (szülő hiba mintát) és azok hatását mutatja be a gyerekre, majd az így felnövő felnőttre vetítve. Így vegytisztán ezen hibák nem léteznek, de a tipizálással megfoghatóvá válik az adott típus (és hiba), tárgyalható ezen keresztül az okozott baj, és a gyógyítás lehetősége.
A szerző ezeket – amúgy mindenkinek ismerős – a tipizált eseteket mutatja be egy-egy esettanulmányon keresztül, majd a lehetséges hatásokat taglalja (felnőtt kor-, munka-, párkapcsolati-, szülői létre vonatkozó hatások), majd az egyes típusokon felnőtt felnőtteknek ad receptet a továbblépésre (jellemzők, felismerés, miket tehetünk ha felismertük magunkon a jegyeket, hogyan kezeljük a szülők hatását).
Ez a forgatókönyv ugyan hasznos, de eléggé monoton az állandó ismétlődése miatt, és a könyv felére engem elkedvetlenített. Sokkal több esettanulmányt, olvasmányosabb megfogalmazást vártam volna (pl. az Amit rosszul tudunk a gyerekekről könyv nem ennyire száraz, az ottani gondolatmenet jobban fenntartja az érdeklődést). Ezen a monoton forma miatt inkább tűnik egy szakmai a könyvnek, mint olvasmányosan tanítónak.
A 8 szülői tipizált hiba:
- a borostyán, a túlféltő,
- a szülősítő, azaz a szereptolvaj szülő,
- az idomár, a túlkövetelő szülő (és túlhatározó dirigáló),
- a jó fej, a barát szülő,
- a szuperszülő, a mindentudó Mr. és Mrs. tökéletes,
- a mártír, az érzelmileg zsaroló,
- az üveghegy, a távolságtartó,
- és az agresszor a bántalmazó.
Érdekesek az egyes szülőtípusok kifejtései, hiszen minden vonás/hiba megtalálható mindenkiben. A fejezetek előlapján mindig csak legyintettem, hogy hát ez nem én vagyok, de a leírásokban és az esettanulmányokban az ember felfedezi „önmagát” ☺. Ilyen szempontból jó helyen van az agresszor, mert az eléggé meredek és ijesztő szakasz, ahogy csúszunk bele az igazán agresszor szülői esetekbe, és hogy ezek mit tesznek a gyerekekkel (és ugye esendőek vagyunk, ezért néha agresszorok is ☹).
A könyv felépítése – ez a kötött monoton szerkezet (pontokba szedve minden fejezet végén: Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket xxx szülőként? A(z) xxx szülő jellemzői. Mit tegyünk, ha észleljük önmagunkon a(z) xxx szülő jegyet? Hogyan élhetünk felnőtten boldogabb életet, ha szüleink xxx szülők?) engem mindig kizökkentett (3., 4. fejezet után át is ugrottam mindig) – és olvashatósága volt talán a legnagyobb baj, és pont ez a legnagyobb ellentét is az előző Amit rosszul tudtunk a gyerekről kötethez képest. Talán kicsit kevés is volt néha az esettanulmány, azokat nagyon jó volt olvasni, az olvasó közelebb került a helyzethez, jobban át lehetett élni a tipizált szülőt és az okozott kárt is. Ezekből talán lehetett volna több, de tartalomra egy bekezdéssel sem kevesebb. Ugyanakkor a tartalma, az összeszedettsége miatt igen is kiváló könyv ez. Csak kicsit nehezebben olvasható, munkásabb. Pont ideális estékre, egy negyedórás mesére ☺
A könyv elsődleges célközönsége a felnőtt gyerekek, akiknek szükségük van a segítségre. De minden „elég jó” szülőnek ajánlott olvasmány, főleg a nekik szóló („Az elég jó szülő, avagy a bátorító”) fejezet miatt. Ez fejezet amiért jöttem, amiért megéri kézbe venni a könyvet, de csak az előtte lévőkkel együtt teljesedik ki, így azokat is szükséges elolvasni.
És ki az elég jó szülő? Igazán nincs újdonság, kis kilengésekkel (esendőek és gyarlók vagyunk), odafigyelve, jobb szülővé válni akaró és képes szülő, az az elég jó szülő. Aki természetesen nem mentes a 8 hibától, de egyik sem erősebb benne a többinél. És az elég jó szülő biztonságot nyújt és teret is ad a gyerek életkorának és képességeinek megfelelőn. Na ez nem is olyan könnyű, mert ez folyamatosan változik (lásd: pl fokozatos háttérbe húzódás – helikopter szülő, de ez már egy másik könyv).
Elég jó szülőnek senki sem születik, elég jó szülővé csak válni lehet. (Emlékszünk még a kanadai űrhajós könyvére, hogyan lehetsz hasznos tagja egy csapatnak? Pont ugyanezt mondta ő is.)
Igazából itt vége is lehetne a könyvnek, de a végére kapunk egy szeretet csomagot a szerzőtől, ezek a „Szeretet cseppek”. Gondolatok a megbocsátásról, az elfogadásról: és ha már ide eljutottunk, akkor jobb ha magunknak is megbocsátunk. Mert hát ezt is tanulni kell.
Én mint tanulni vágyó szülő olvastam a könyvet. Így sem könnyű, és talán nem mindenkinek javasolt forgatni, csak ha már „felkészültünk” rá. De akkor nagyon javasolt. Olyan felnőttként, aki valamely tipizált „hibát” hordoz magában, pedig mindenképpen javasolt szakember segítségét igénybe venni. Mert a könyv egyik fontos tanulsága az, az idő nem old meg semmit, neked kell megoldanod.
A szülőknek szóló könyvekkel az egyik legnagyobb baj, hogy pont jókor kell jó fejezetet olvasni, csak ahhoz hogy tudjuk ez mikor jön el, el kell olvasni az egész kötetet. A nevelési könyveket ha a szülő betű szerint be akarja tartani, csak árthat (a szülőnek szóban, tettben és érzelmileg ugyanazt kell kommunikálnia, ha ezt a szülő elferdíti , akkor ez a hármas nem lesz összhangban, és ezzel csak árt -> „Amit rosszul tudtunk a gyerekekről” c. könyvben erre konkrét esettanulmány is van), ezért a Szeretettel sebezve olvasása igazából pár évvel a gyerek születése előtt, vagy már mondjuk 5 évvel a gyerek születése után javasolt, amikor a szülő is megérett erre a könyvre.
Kiadó: HVG Könyvek
Megjelenés: 2015
Terjedelem: 352 p.
ISBN: 9789633042915
Honnan: Kiadótól, recenziós példány
