Sárkányos fantasy sok van, s szerencsére magyarul is elég jók jelentek már meg a témában, de mindig izgalmas olyanról olvasni, hogy ez vagy az az író valami egészen más szempontból közelíti meg ezeket a hüllőket. Ezért szerettem Naomi Novik sorozatát, mert ott az alternatív történelmi helyzet is lenyűgöző volt és még mindig fáj a szívem, hogy magyarul nem folytatja a sorozat megjelenését a kiadó (tiltakozásban mellettem áll anyósjelölt is, aki teljesen beleszeretett a sárkányokba). S pont azért nem szerettem az Eragont, mert abban meg semmi érdekes és egyedi nem volt. Rachel Hartman debütáló fantasy-ját viszont a megjelenésétől kezdve nagyra értékelték és mindenütt azt emelték ki, hogy hozott újat a sárkányok ábrázolásában.
A regényben a sárkányok már négy évtizede élnek békében az emberekkel, ugyanis negyven éve aláírtak egy kölcsönös megnemtámadási egyezményt, s most éppen itt van az ideje, hogy a paktumot megünnepeljék, s erre nagyszabású rendezvénysorozattal készül az uralkodóház. Az ünnepet kísérő zenei program megszervezésében, összeállításában és lebonyolításában fontos szerepe van az udvari muzsikusmester ifjú segédjének, a hihetetlenül tehetséges Seraphina Dombeghnek. Csakhogy az ünneplést beárnyékolja egy gyilkosság, amelynek áldozata a királyi család egyik tagja és a bűntény körülményei sárkány tettesre utalnak. A CSI Goredd királyi őrség vezetője, Lucian Kiggs nyomozásba kezd, s hamarosan Seraphina is a társa lesz a kutatásban, mert feltűnően sokat tud a sárkányokról, viselkedésükről. Hogy miért és hogyan, pont ez a lány nagy titka, amit őriznie kell.
Goreddben a sárkányok nem hüllő, hanem emberi (saarantras) alakban vannak jelen, ugyanis át tudnak alakulni. Viszont a jellemük és viselkedésük nem feltétlenül idomul át, úgyhogy roppant furán állnak rengeteg dologhoz: kapcsolatokhoz, érzelmekhez, s a szociális érzéketlenségük gyakran az, ami leleplezi őket olyan helyzetben is, mikor nem viselnek megkülönböztető jelzést. Mert az átlagos, emberek közt mozgó saarantrasoknak hacsak nem valami különleges pl. tudós csoport tagjai, viselniük kell ilyet. A regényben a sárkányok mintha kicsit autisták lennének: nem tudnak reagálni az érzelmekre, gyakran nem is értik azokat, viszont sok mindenben jóval okosabbak és tehetségesebbek, mint az átlag goreddi. Az emberek egyszerre félnek és utálják is a sárkányokat és még 40 év után is sokan úgy gondolják, nem kéne békében élniük, sőt érintkezniük se ezekkel a szörnyekkel. Úgyhogy nagyon is valóságos a helyzet, hogy a felsőbb hatalom, a népe jólétét szem előtt tartva meghoz bizonyos döntést, de a nép persze ezt erősen megkérdőjelezi. Holott nyilvánvaló az olvasó számára, hogy a háborúzó sárkányok és emberek csatájának senki se lehet a nyertese. De persze nem csak a goreddiek utálják ezt a helyzetet, hanem a másik fél is, csak ők például hajlandóak tanulmányozni az ellenfeleiket, ezért vegyülnek el közöttük és tanulnak, dolgoznak sokan náluk.
A regény egyik fontos témája a faji megkülönböztetés is. Szó van itt kirekesztettségről, kisebbségről, hogy mennyire nehéz beilleszkedni, az előítéletek mennyire nehezen leküzdhetők és hogy van-e ereje az embernek szembeszállni mindezzel, kiállni magáért és azokért, akik hozzá hasonlóan szenvednek és titkolózni kénytelenek.
Sárkányok, politikai csatározások, összeesküvések mellett a krimi szál is határozottan érdekfeszítő a regényben, tartogat meglepetést is, de ami az egészet még roppantul megdobja, az a főszereplőnk. Seraphina ugyanis igencsak különleges lány, már a prológusban kiderül, hiszen vissza tud emlékezni a születésére. Okos, tehetséges és empatikus, de roppant magányos, mert olyan titok hordozója, ami miatt nem engedhet közel magához senkit. De a körülötte forrongó helyzet arra kényszeríti, hogy kilépjen viszonylagos védőfalai közül, érintkezzen és barátkozzon másokkal is, s ne csak a tanítójával, Ormával, a saarantras tudóssal legyen őszinte. Nagyon bátor és határozott lány, aki annak ellenére, hogy micsoda gondjai vannak, nem siránkozik sokat, hanem elfogadja, hogy ez van és akkor most ezt kell cselekednie, így kell lépnie. Bár azt mondja magáról, hogy gyakran menekül önsajnálatba, pont az a nagyszerű benne, hogy ezt csak ő érzi így, az olvasó egyáltalán nem. Sőt én inkább láttam őt proaktívnak, mint tesze-tosza naívának, akik amúgy idegesíteni szoktak főleg ilyen egyes szám első személyben íródott regényekben. Seraphina hamar megtanulta, hogy saját magán kívül nem számíthat senkire, ehhez alakította az életét, s amikor nehéz helyzetben van, feltalálja magát és nem nyafog se látványosan se belső monológban.
Egyáltalán az egész regény nagyon pozitívan ábrázolja a nőket. Seraphina anyjától kezdve a királynőn át az elsőre kicsit butuskának tűnő koronahercegnő is hihetetlenül okosnak és értelmesnek van megírva és mind mind kulcsfigurái a történetnek.
Szerettem a Seraphinát, mert okos és értelmes fantasy és elhagynám az ifjúsági megjelölést, mert jóval komolyabbnak és mélyebbnek tűnik azoknál. Rachel Hartman olyan világot teremtett meg, ami tényleg elüt az eddig ismertektől, ugyanakkor a gondok univerzálisak s mindez jól ki van dolgozva. A regény szereplői hús-vér embereknek/sárkányoknak tűnnek, hibákkal, gyengeségekkel együtt vannak kialakítva. A történet is érdekes és izgalmas, mikor elkezdtem olvasni kicsit sajnáltam, hogy kiderült, ez megint csak egy első rész, de belátom, elég nagy ívű a történet ahhoz, hogy egyetlen kötetbe ne férjen bele minden. Amit azonban nagyon bánok, hogy még mindig nincs kész a 2. rész (ennek a fülszövegét az ne olvassa el, aki szeretné még előbb felfedezni Seraphina titkát saját maga, azaz nem olvasta az első részt). Az írónő blogja szerint csak 2015 márciusában várható a folytatás! Márpedig a gyilkosság ugyan megoldódik, de azonnal rengeteg újabb gond, feladat és nehézség bukkan fel, amelyekkel Seraphinának meg kell küzdenie.
Eredeti cím: Seraphina
Fordította: Simonyi Ágnes
Kiadó: Scolar
Megjelenés: 2013 (2012)
Terjedelem: 440
ISBN: 9789632444482
Honnan: Könyvtárból
