Az Eragonnal az a gond, hogy mindenhol azzal kezdik, egy 17 éves fiú írta. Vagy lehet, hogy ez nem is gond, inkább jó figyelmeztetés. Mert a regény nem több és kevesebb ennél. 17 évesen persze szép eredmény egy 515 oldalas regényt megírni, ráadásul ez elvileg csupán egy trilógia első része.
Eragon parasztfiú, rátalál egy fura kék kőre, amiről kiderül, hogy sárkánytojás, ugyanis kikel belőle a lakója. A fiú magának akarja megtartani a titkát, de hamar kiderül, hogy erre nincs lehetőség, mert a tojást és lakóját bizony nagy és szörnyű erők keresik. Eragonnak menekülnie kell lakóhelyéről, de szerencsére vele tart a sárkány mellett Brom is, aki kitűnő mestere lesz a fiúnak, és útjuk során megtanítja mindarra, amire szüksége van ahhoz, hogy igazi Sárkánylovas legyen. Vándorolnak, kalandokba keverednek, rengetegen üldözik őket, sok felé járnak, megpróbálják kitalálni, hogy mit csináljanak. Úgy tűnik, az ország felett uralkodó gonosz király ellen összefogó valdenekhez kell beállniuk ahhoz, hogy kiűzzék a világukat fenyegető szörnyeket.
A srác, aki a regényt írta imádhatja a fantasyt, hiszen valószínűleg kedvenc mestereitől, film és könyvélményeiből lopkodhatott (Tolkien, McCaffrey, Csillagok Háborúja, Dragonlance). Szorgalma derekas, de azért kevés fantáziával van megáldva. Nekem főleg a mondvacsinált tulajdonnevek (földrajzi nevek, személynevek stb.) borzongatták a szőrt a hátamon. Összefoglalva szép teljesítmény egy 17 évestől, de azért Harry Pottertől például messze elmarad.
Pingback:Rachel Hartman: Seraphina | Olvasónapló