Az elmúlt hetek könnyű, szinte gyermeki olvasmányai után elővettem a pár hete könyvtárból kivett vámpíros-magándetektíves könyvet, hogy kicsit visszarázódjak a keményebb világba. Mit ne mondjak, a Félholtak 11. oldalán már ott van a vízválasztó, ha bírja a gyomrod, akkor mehecc tovább. S érdekes mód, bár én Dextert feladtam, pedig még nem is gyilkolt a könyv elején, itt mégis fogtam magam és úgy gondoltam, még pár oldal esélyt adok Joe Pittnek. Valószínűleg a neve miatt, mert végig úgy képzeltem el őt, mint Tyler Durdent, ahogy Brad Pitt játszotta a Harcosok Klubjában.
Szóval itt is vámpírokról van szó, meg noiros magándetektívről s egy elég durva világról. Charlie Huston könyvében aztán nem túl kedvesek a vámpírok, nincs bennük semmi romantikus, sőt elég kemény legények, s nem valami alternatív világban, hanem határozottan köztünk élnek, csak persze csendben és párhuzamosan az emberekkel. Klánokba szerveződnek, mindenkinek megvan a maga területe, s a vámpír akkor jár legjobban, ha csatlakozik valamelyik csoporthoz, amelyek közül mindnek megvan a maga szerkezeti felépítése: akad maffiára emlékeztető, meg hippi kommunás és még igazi motorosbanda is van, akiket tényleg, joggal lehetne a Pokol Angyalainak hívni. A főhős meg abban kiemelkedő, hogy megpróbál egyedül megmaradni, anélkül, hogy beadná a derekát valamelyik klánnak. Ezt úgy tudja elérni, hogy igyekszik mindenkivel jóban lenni, mindenkinek dolgozik egy keveset. Ráadásul alapból utál vámpírnak lenni, mert ugye az élőhalottság csak kívülről romantikus. Annyi csavar van Joe Pitt világában a mítoszon, hogy a vámpírizálódást egy Vírus okozza, azaz betegségként élik meg ezt a fertőzöttek. Vérükben ott van a Vírus, ami jót tesz velük: nem öregednek, bizonyos érzékeik kiéleződnek, viszont kénytelenek éjszaka élni, a napfény árt nekik és amit nem kerülhetnek el: a vérrel való táplálkozást. Hogy honnan jön a vírus, miképpen terjed, azt konkrétan senki se tudja és nem is akarják a vámpírok, hogy kísérleti nyulak legyenek, főleg mert akkor kiderülne a létezésük. Tehát van egy csomó érdekes és nekem eddig újnak tűnő felvetés a könyvben.
A sztori elég egyszerű, teljesen noir krimibe illően van megalapozva: a magánhekust csinos gazdag nő kéri fel, hogy találja meg elveszett lányát és persze kiderül, ez egyrészt nem olyan egyszerű megtalálni egy fiatal darkos csajt New Yorkban, másrészt sok minden mindennel összefügg. Joe Pittet jó párszor alaposan összeverik, az életére törnek, ráadásul meg kell felelnie a különböző klánok ellentétes érdekeinek és még van valaki, akinek hála a zombik is újra és egyre nagyobb számban jelennek meg Manhattan utcáin. A háttérből pedig páran nagyon mozgatják azokat a bizonyos szálakat, s az ellentétes érdekek néha összekuszálják az eseményeket, s mindig a főhős húzza a rövidebbet.
Vissza kell térnem arra, hogy látszik, férfi jegyzi a regényt, aki a detektívtörténetekben utazik, s itt a vámpírság inkább azért szerepel, hogy még macsósabb és kegyetlenebb lehessen a történet. Mondjuk jóval szimpatikusabb ez nekem, mint az éterien szép szörnyek, akik mindig fodros ingben vagy éppen Armaniban járnak, ahogy a nőknek szóló paranormális regényekben jelennek meg Drakula leszármazottai. Aki a vámpírlét kemény oldalára kíváncsi és szereti a krimiket annak határozottan bejövős lehet a könyv. Jómagam valami perverz kíváncsisággal olvastam, s végig nem tudtam eldönteni, most akkor kedvelem-e a főszereplőt vagy sem, ennek ellenére érdekel a többi rész is. Második kötetet még az elsővel egyidőben úgy hirdette az Ulpius, hogy megjelent, aztán valahogy behalt ez a Bloody Good Books sorozat.
