Rob Fleming, a Pop, csajok, satöbbi hõse idõrõl idõre válogatáskazettát készít kedvenc dalaiból a barátnõinek. Nick Hornby új könyve is egy ilyen válogatáskazetta, csak éppen prózára hangszerelve: harmincegy, számára valamilyen okból kedves dalról mondja el, hogy miért szereti vagy szerette valamikor. S közben elmeséli azt is, miért olyan fontos számára általában a popzene, annak ellenére, hogy tudja: “sok minden belõle, sõt majdnem az egész bóvli, fantáziátlan, silányul van megírva, giccsesen van elõadva, bárgyú, monoton és tinédzseres”, és hogy „harmincöt évvel ezelõtt volt az aranykor, és azóta nagyon kevés érték született”. De mégis idõrõl idõre hall egy új dalt, amit aztán naponta tízszer vagy tizenötször meg kell hallgatnia.
Megtudjuk, miért Bruce Springsteen “Thunder Road” címû dalát hallgatta meg életében a legtöbbször (kábé ezerötszázszor), hogy mit jelent neki a Led Zeppelin (az elsõ együttes, amelyért kamasz korában rajongott), hogy miként próbálja autista fiát a zene szeretetére nevelni, hogy egy Santana-számra akart elõször szeretkezni (ami persze nem jött össze), hogy miért szereti a szólókat (és miért nem), hogy mi a véleménye a dalszövegekrõl, hogy melyik dalt kellene brit himnusznak kinevezni (mert a mai himnusz lehetetlenül elavult), hogy milyen kapcsolat van a regényei és a zenei élményei között, hogy miért nem tudta soha megkedvelni a progresszív rockot, a dzsesszt és a komolyzenét, hogy miért szerette a punkot annak idején, és mit jelent számára a rap, a hip-hop meg a többi mai popzenei irányzat…
Lehet, hogy az olvasónak más énekesek, együttesek és dalok tetszenek, mint Nick Hornbynak (bár igen változatos az ízlése – Santanától Nelly Furtadóig a popzene számos fajtáját szívesen hallgatja), de ez nem sokat számít: Hornby könyve mindenkinek mondhat valami izgalmasat, aki szereti a popzenét, és nem tud ellenállni egy izgalmas dallamnak, gitárszólónak, különleges vokálhangzásnak, eredeti hangszerelésnek vagy éppen táncra csábító fergeteges rock and rollnak.
