Tegnap a könyvvizsgálók női oldalát olvashattuk a blogolásról, most pedig Shizoo mesél arról, hogy mégis mit és miért szeret olvasni. S egyáltalán van-e értelme az alapján ítélni meg valakit, hogy milyen könyveket olvas.

rohamolvasasÉlhetnék másképp is a vendégség szabadságával – megköszönve Lobo kedves meghívását –, például úgy, hogy bemutatom egy kedvencem; de egy ideje már bugyborog bennem ez a gondolatmenet, a legjobb, ha hagyom előcsurogni. Annak idején egy hozzászólónk indított el ezen az ösvényen, aki lebizarrozta Tolkien életműve iránti rajongásunkat, főleg annak fényében, hogy „valamire- (khm… olvasásra?) való” írókat is ismerünk. Akkor hosszan védőbeszéltem a szépirodalom és a ponyva mellett, letéve úgymond a garas mindkét oldalát – nem is igazán ennek továbbvitele izgat, nem a „nyilvános védőbeszéd”, inkább a morfondírozás jelenlegi olvasási szokásaimon. S nem azért mutatom meg, hogy bárkit útra tereljek vele, hanem mert időnként nem árt észrevenni a saját választásaink gyökérzetét – ha akarok valamit az olvasótól, ha izgatna valamiféle mintaadás: leginkább hogy mérje fel az olvasó is a maga választásainak mikéntjeit.

Azt vettem észre, hogy kedvenc íróim egy markáns csoportja mítoszalkotó. Olyan írók, akik „ki szeretnék találni” a világ mítoszi nézetét. Mintha nem lenne elég az, ami látszik. S mi olvassuk a műveik, mert mintha nem tudnánk elfogadni mi sem azt, ami látszik. Ki akarjuk találni a mítoszt, mert nem fogadjuk el, amit a világ kínál – mert az nem tud eleget az ember önmagáról való nézetéről, mert vagy innen, vagy túl van rajta. És mert nekünk nem elég, ha benne vagyunk a mesében – mi akarjuk írni a mesét. Mi ki akarjuk találni a világot. Ez a (legjobban talán épp Tolkien által megvalósított) behelyettesítő-világjavító, (nála épp mítoszba keresztény erkölcsöt pakoló) nézetalkotás izgat egyfelől.

Másfelől az a szellemi szigor, lélekjelenlét: „éberség”, amit Hamvas Béla; s a vele járó gesztus, a pillanat megélésének himnikus tiszteletben tartása, amit például Alessandro Baricco, vagy Sjón kínál megélhető olvasmányként. Amikor valóban súlya lesz a percnek, az olvasó kifelé fordul az olvasás közben (a befogadásnak adja át magát), s a könyvet letéve is „úgy marad”, az ízek, a szagok, az érintések, a zajok és a látvány intenzív behatolását éli meg – ilyenkor hol ajándéknak, hol tehernek érzi a világot, de talán ilyenkor lakik a legmaradéktalanabbul benne.

Összemoshatatlanul válik el bennem ez a két dolog, hiszen valójában kizárják egymást. S azokat a könyveket szeretem a legjobban, amelyekben benne lüktet mind a két szeretett véglet – dilemmaként.

Toklien nekem Gondolin A Szimarilokból, a hegyek közé rejtett birodalom, a legvastagabb ruha a lélek telének idején, ami csak felvehető: amikor a hegyeket is magadra gombolod. A legteljesebb rejtőzés, világból-kivétel, védettség és otthon. Ahol jó. Hiába tudom (akár a mítosz alkotója), hogy időleges és bukásra van ítélve – szükségem van rá és időről időre felépítem, olvasmányokat, filmeket használva hozzá építőkövekül. S például Baricco nekem a Mr. Gwyn meztelensége (Olvassátok el! Mindent elmosó erejű csoda az a könyv!), azaz a modell meztelensége a portré-másoló (a világ) méricskélő szeme előtt, a mindent kitáró, feltétlen és mégsem naiv bizalom, a bizalom, amely a csalódást is, a sérelmet is képes a maga teljességében tudomásul venni, „viselni” akár a bántalmat.

Ami a két dolog között van, azt vagy a fantasztikumba csomagolva, vagy a humorba pácolva szeretem mostanában – mint minden mániákus filosz, az olvasást is könyvvel pihenem ki. Sci-fi és fantasy, Rejtő és Christopher Moore, ifjúságik és mesék altatnak. Hangsúlyozom még egyszer: mindez nem választás kérdése, egyszerűen így alakult. Kíváncsi leszek, hogy még hova változik…

Tanulság? Nincs. Olvassatok!

Oszd meg!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *