Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Be kell valljam, hogy már olyan régen olvastam a Szél árnyékát, hogy csupán annyira emlékszem belőle, nagyon tetszett. Meg az Elfeledett könyvek temetőjére. Meg Barcelonára és a baljós, elvarázsolós hangulatra. Lassan már mindenki el is felejti, hogy milyen volt az Angyali játszma én meg csak most tudtam megszerezni, elolvasni. De
legalább frissítek mindenki emlékezetén:)

A történet eléggé ismeretes már, azt hiszem: adott egy fiatal, tehetséges író, aki teljesen kifacsarja magát, hogy megfeleljen egy könyörtelen kiadó szerződésének. Teljesen felőrlődik, szellemileg és egészségügyileg egyaránt, s amikor szerelmi élete is válságba kerül megjelenik egy titokzatos, külföldi kiadó, bizonyos Andreas Corelli, aki visszautasíthatatlan ajánlatta áll elő: sok pénz, egy évi munkáért, ami
az eddigiekhez képest sétagalopp lesz. David Martín, főhősünk pedig igent mond. Csakhogy idővel kezd gyanússá válni az egész új munka: érdekes körülmények között szabadul meg előző zsarnoki munkakörétől, s a háznak, ahol lakik mintha köze lenne valamiképp a munkájához, s úgy tűnik, a történelem ismételni fogja önmagát és bizony az ő életét is titokzatos események és tragédiák kezdik övezni. David nyomozni kezd, a maga érdekében és egyre szövevényesebbé válik az őt körülvevő eseményháló és egyre több A befejezés, vagyis inkább a krimi szál lezárása az, ami valahogy egy kicsit rossz szájízt hagyott. Mert bár egy csomó minden el lett magyarázva, meg újabb fordulatos leleplezések történetek, azért elég  sok minden az olvasó fantáziájára van bízva. Mintha Zafón nem is akart volna választ adni olyan kérdésekre, mint hogy igazából ki volt ez az Andreas Corelli és mit akart? Mennyire volt épelméjű elbeszélőnk, mennyire hihetünk az egész történetnek? Erről a regényről frissen elolvasva kéne egy jót beszélgetni, hogy mindenki elmondja, mire is gondolt, mire jutott, ki hol vesztette el vagy éppen vette fel a fonalat. Igazi könyvklub alap lehet.

Ami igazán csodás, az Barcelona leírása, ezé az elátkozott, kárhozott városé: a régi gótikus épületek, melyek kapui mögött titkok húzódnak, árnyas sikátoraiban, elfeledett temetőiben szellemek susognak és minden kőhöz valami babonaság, hihetetlen történet fűződik. Míg a Szél árnyéka az 50es évek Barcelónájában játszódott addig ez a regény, a 20-as és 30-as évek Spanyolországába visz. Amúgy a történet egy kicsit talán előzménynek is lehet tekinteni, hisz Daniel Sempre felmenőiről is megtudunk egyet s mást, s ismét ellátogathatunk az Elfeledett Könyvek Temetőjébe is, csak éppen itt a hely nem játszik olyan fontos szerepet, mint A Szél árnyékában.

Eleinte úgy gondoltam, hogy David szerelmének Christinának alakja nem eléggé árnyalt, egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy mi vonzotta hozzá narrátorunkat és miért szeretett bele olyan halálosan. Aztán valahol olvastam, hogy a mániás depresszióban szenvedők tökéletes leírását adja rajta keresztül Zafón, amitől máris elfogadhatóvá vált számomra is a nő alakja és tettei, bár akkor se értettem mi lehett a varázsa. Ellenpontnak ott van Isabella alakja, aki valami csodálatos egy lány és láthatóan az író is élvezettel írta meg őt, meg kapcsolatát Daviddel. Úgyhogy kicsit helyrebillent Az angyali játszma női szereplőinek aránya.

Zafón azonban kétségtelenül mestere a történetszövésnek és atmoszféra teremtésből meg csillagos ötös jár neki. Amíg olvassa az ember a regényt, egyszerűen képes mindenről megfeledkezni teljesen beleéli magát az eseményekbe és csak a végén jön rá, hogy néhol azért be lett csapva. De hát ehhez is zsenialitás kell.

“Az igazság ritka kór egy olyan világban, amely minden más szempontból makkegészséges.”

Szóval mindezeket összevetve nem csalódtam a regényben, de nem volt akkora hatással rám, mint a Szél árnyéka.

Eredeti cím: El juego del ángel
Kiadó: Ulpius Ház
Fordító: Latorre Ágnes
Megjelenés: 2009 (2008)
Terjedelem: 667 p.
ISBN: 9789632541709