Jeanette Walls sikeres újságírónő, ez a könyv pedig visszaemlékezése a gyerekkorára amit a 60-as években amerika különböző részein vándorolva töltött családjával.

Nem éppen szokványos család az övüké, a szülők lázadnak a rendszer ellen: anyja művész (fest, szobrászkodik, ír ) és mindenkiben meglátja a jót, vallja, hogy nem kellenek a határok, szabályok. Apja is hatalmasakat tud álmodni, például, hogy felépít egy üvegpalotát, meg aranyat találó gépezetet fog készíteni és meggazdagodnak, de a rendőröket a gestaponak tartja, képtelen sokáig megtartani a munkáját. Sokszor állnak odébb az éjszaka leple alatt, mert nem fizettek lakbért, bírságok vagy a gyermekvédelmisek elől menekülnek. Bejárják Arizona sivatagait, élnek rövid ideig Kaliforniában majd végül egy Nyugat virginiai bányászvárosban telepednek le, ahonnan szinte soha senki se tudott kijutni, vagy ha mégis, visszatért és még rosszabb körülmények közé, mint amit elhagyott, akárcsak az írónő apja, Rex Walls.

Walls hihetetlen erővel meséli el a történeteket, a kalandokat és a nehezebb éveket, amikor elhanyagolták, megfeledkeztek róla, testvéreiről, nem volt élelmük, nem tudtak fűteni, szemétből táplálkoztak. Az egész úgy hangzik, mint valami rossz regény, ilyen nem történhet a való világban, mondja magának az ember. Nem igaz, hogy vannak olyan szülők, akik ennyire nagyvonalúan kezelik, hogy a gyerekeik éheznek, fáznak, bajba keverednek, megrontják őket stb. De ez egy igaz történet (még ha néha kételkedik benne az ember, hogy mennyire tud valaki ennyire pontosan visszaemlékezni arra, mi történt vele 3 éves korában) és részben megrázó, megdöbbentő ugyanakkor el kell ismerni, hogy tényleg igazi csoda, hogy ilyen embereknek, mint Rose Mary és Rex a gyerekei olyanokká váltak, mint Jeanette Walls, mert nem csak ő, de a testvérei is mind elértek valamit.

Most már sose tudom meg, milyen lett volna ezt a könyvet úgy olvasni, hogy nem vagyok magam is anya. Ami legjobban megrázott az egészben az volt, hogy ismét megbizonyosodott, a gyerekek mennyire függnek a szüleiktől, hogy amíg kicsik, addig attól a felnőttől függnek, aki elvileg védelmezi őket, gondoskodik róluk és menedéket nyújt. De ha mégsem, a gyerek számára akkor is ő a szülője és szereti feltétel nélkül. Jeanette is csak akkor kezd lázadni a körülmények ellen, amikor már nem elég amit a szüleitől hall, lát, tanul, hanem megismerkedik másokkal és be akar illeszkedni, szeretné a normalitást megtapasztalni. S mivel anyját és apját se tudja rávenni, hogy változzanak meg, gyakorlatias révén rájön: csak magára számíthat.

Jeanette Walls kiválóan ír: nemcsak a saját történetük megkapó, de mindig teljese képet kaphatunk a környezetükről is, rövid leírásai segítenek, hogy odaképzelhessük magunkat a sivatagba, a bányák mellé vagy a kaliforniai tengerpartra. Ugyanakkor a családtagok a hibák és vétkeik ellenére szerették egymást és mindig összetartottak. S láthatóan Walls megbocsátott szüleinek, sőt igazából sose hánytorgatta fel nekik amit vele/velük tettek. Mert a szüleiről van szó.

Eredeti cím: The Glass Castle
Fordító: Somló Ágnes
Kiadó: Athenaeum 2000
Megjelenés: 2007 (2005)
Terjedelem: 372 p.
ISBN: 9789639615984

 

4 Stars
Oszd meg!