Tavaly a Selyem és a Novecento után a Tengeróceán bármennyire is szép volt a címe kicsit nehezebb falatnak bizonyult. Annyira, hogy bár hetekig a polcomon volt a City, nem volt kedvem elolvasni. Most a Harag-várakkal kicsit ismét odakerült Baricco a kedvencek közé.
Bariccora annyira jellemzően ez se egy túl hosszú könyv, mégis rengeteg dolog van benne és az ember szinte minden oldalon talál 2-3 idézhető passzust. Van egy város, valahol Európában, Quinnipack, valamikor a XIX. század derekán, ahol különös karakterek laknak. Az üveggyárat üzemletető Rail úr vesz egy mozdonyt, hogy mindenki megtapasztalhassa a száguldás élményét. Hosszú útjairól való visszatértét rendületlenül várja csodaszép felesége Jun, aki még akkor is kitart mellette, amikor Mormyval tér haza, aki nem más mint a férj balkézről született fia. A városban lakik még Pekisch, aki feltalálta a humanofont és akinek az élete a zene, holott nincs saját hangja. Ő és főbérlője nevelik Pehnt, akinek az a feladata, hogy belenőjön az apjától örökölt zakóba, s amikor ez megtörténik és beteljesíti a sorsát, elhagyja a várost és normális ember lesz belőle. Az üveggyár lelke az öreg Andersson akinek találmánya arra inspirálja Hector Horeut, hogy megalkossa a Crystal Palace-t.
Hát már így leírva is nem tűnik az egész tabló gyönyörűnek? Életek és alakok, mesék és történetek, találmányok és építmények szövevény ez az egész regény. S ráadásnak még ott van Baricco stílusa, a prózában írt költészet, amit magyarul is kiválóan ad vissza Székely Éva. Nekem legjobban a vasút köré épülő történetben lévő ritmusok tetszettek, mintha épp egy vonat zakatolását hallottam volna, míg olvastam ezeket a részeket.
de belehúztál a z olvasásba… pörög az rss-em! 🙂
Ez egy ilyen augusztus volt 🙂
Végre találtam valakit, aki szintén így érzett a Tengeróceánnal kapcsolatban.
Szintén a Novocento-t és a Selymet olvastam. Lehet, hogy én is folytatom a megszakadt Baricco szálamat.