Katie McGarry: Dare You To

Egy ideje már nagyon válogatós vagyok, s mielőtt valami ifjúsági regényhez nyúlnék, biztos tájékozódom, hogy ízlésben hozzám közel állók mit gondoltak róla, mert időpocsékolásnak érzem a nagy csalódásokat. De Katie McGarry első regényével, a Pushing the Limits-el olyan embereket is levett a lábáról, akiknek adok a véleményére, úgyhogy amikor lehetőség nyílt ennek a könyvnek az elolvasására, éltem vele. S mit ne mondjak, nem bántam meg. Sőt, ugye annyira bejött nekem ez a regény, hogy utána szinte azonnal nekiálltam McGarry első könyvének, s aztán most malmozhatok, mire megjelenik a harmadik is.

Két főszereplőnk van, akiknek váltott szemszögéből ismerjük meg a történetüket. Beth Risk tipikusan az a lány, akivel kábé már minden rossz megesett. S mire úgy tűnik, hogy a jövője is kátyúba esik, érkezik a rég nem látott nagybátyja, hogy segítsen neki: kiragadja megszokott környezetéből és elviszi a vidéki kisvárosba, hogy normális tiniéletet éljen, fedél legyen a feje felett, s le tudjon érettségizni. Bethnek csak az a feladata cserébe, hogy tartsa be a szabályokat, azaz nem találkozhat többé a barátaival és az anyjával. Ő azonban nem nagyon hisz a második harmadik, sőt sokadik esélyben sem, úgy gondolja, csak magában bízhat, s inkább keresi a kiutat, s a lehetőséget, hogy ismét segíthessen az anyján. Ryan Stone a város egyik neves családjának a fia, az ifjú baseball reménység, aki fogadott a haverjaival, hogy megszerzi Beth telefonszámát, s ő nem az a fajta, aki feladja.  A fogadásnak, vagánykodásnak indult rövid összefutásból aztán újabb találkozás lesz, amikor Beth ugyanabba az iskolába kezd járni, ahova Ryan is. A fiú tovább ostromolja Beth-et, aki igyekszik kitérni, aztán azt veszi észre, hogy újabb barátai lesznek, újabb társasága és talán otthona is? Vagy megint csak csalódni fog?

Ez nem az a rózsaszín történet, amit az ember többnyire az ifjúsági regényektől vár, hanem elég kemény részek vannak benne, igazán reálisan ábrázolva. Beth rossz helyre született, de ez nem jelenti azt, hogy ne törhetne ki onnan, ha képes hinni magában, abban hogy nem hagyja el mindenki, hanem vannak, akik segíteni akarnak neki és kitartanak mellette, jóban-rosszban, akiknek nem számít, hogy miket botlott, mert szeretik és megértik őt. Csakhogy eddigi életének tapasztalatai nem azt tanították neki, hogy van bármi lehetősége a jobb életre. S mivel a nagybátyja szerinte egyszer már cserben hagyta, másodszor sem akar hinni neki. Csupán két legjobb barátjában, Noah-ban és Isaiah-ban bízik. Viszont mellettük azért kevesebb esélye lenne a normális életre, mert mégis mit tud kezdeni három fiatal, akiket már többször jól megrágott és kiköpött a szociális háló? Beth-et pedig nagyon is visszahúzza az anyja, a lány ugyanis egy személyben teszi felelőssé magát azért, ahogy élnek, s épp ezért ő az, aki vigyáz a nőre, aki megszülte, s aki miatt annyira mélyre kerül, hogy félő, képtelenség már innen kitörni. Az ember szíve hasadt meg, amikor az alig 17 éves lány küzdelmét látja, hogy megpróbál felnőttként viselkedni és rendbe tenni dolgokat, amelyekről tudnia se szabadna, nem hogy benne élnie.

Ryan és az ő élete se az, aminek látszik: jóképű, gondtalan baseball sztár, akiért odavannak a lányok. Három barátján kívül igazából senkit se enged közel magához, s a színfalak mögött a családi élet éppen nem felhőtlen. Neki azzal kell szembesülnie, hogy az élet, amit él nem biztos, hogy az övé, hanem talán inkább tekintélyelvű apja az, aki megszabta számára az utat. S kiderül, hogy a felnőttek se tévedhetetlenek és makacs döntéseikkel, elzárkózásaikkal, merevségükkel családokat bomlaszthatnak szét és életeket tehetnek tönkre, s ehhez nem kell fizikai erőszak. Elég ha az ember körme szakadtáig ragaszkodik valami olyanhoz, ami mindenkit csak elkeserít. Ryannak döntenie kell, hogy fel meri-e vállalni az apjával szemben a választásait, hogy ő nem csak sportoló lehet, hanem még talán író is. A fiú csodálja Beth merészségét és erőt merít belőle, ő maga pedig a támogatását és kitartását ajánlja fel a lánynak.

Miután elolvastam a Pushing the Limitset is, még inkább azt kell mondanom, hogy Katie McGarry egy zseni. Ott ugyanis már megjelenik Beth, mint Noah haverja és egyáltalán nem kapunk róla kedvező képet. Gondolom, akik sorban mennek a könyvekkel, tartanak is attól, hogy lehet egy olyan lányból pozitív és kedvelni való hősnő, mint amilyennek Beth mutatkozik. De amint átveszi ő a szót a regényben, azonnal megkedveli az ember, mert érzi a rettentő nehézségeket amikkel megpróbál operálni és érthető, hogy a tüskés külső igazából egy bizonytalan belsőt takar.

Mostanában annyira ritkán fordul elő, hogy szinte egy ültő helyemben olvasok el valamit, de ezzel a regénnyel majdnem ez történt. Mondjuk segített megint, hogy beteg voltam és feküdni kellett, de lényeg, hogy szinte egy lélegzettel olvastam és két nap alatt a végére értem. A történet a szereplők annyira beszippantott, hogy még éjszaka is forgolódás közben Beth és Ryan problémáin járt az agyam, azon, hogy lehet ezt megoldani és mik azok a titkok, amiket még ők maguk se ismernek? S mi kell ahhoz, hogy tisztán lássanak?

Úgyhogy így két könyv után azt kell mondanom: Katie McGarry nagyon erős történeteket tud írni, hihető helyzetekkel, komoly problémákkal, sehol semmi átlátszó és nevetséges sablon. A szereplői tényleg annyira hús-vér fiatalok, hogy szinte kilépnek a lapok közül, s úgy éreztem, feltétlenül segítenem kell rajtuk, mert megérdemlik. Már nagyon várom Isaiah történetét és ha a New Adult regények ilyenek, mint ez a kettő, amit olvastam, akkor hajrá, jöjjenek csak tonnaszám felém.

Kiadó: Harlequin Teen
Megjelenés: 2013 május 28
Sorozat: Pushing the Limits #2
Terjedelem: 480 p.
ISBN: 9780373210633
Honnan: Netgalley, Recenziós e-book,