Alice Walker: Kedves JóistenAz első OKKs könyv amivel időre elkészültem (oké eddig csak 3 körben voltam benne), elolvastam határidőre és még postot is írtam ahogy azt kell. Megint egy olyan regényt választottam, amivel már évek (lassan évtizedek) óta szemezek és mégis valahogy nem olvastam el. Holott pont arról a vidékről szól, amit szeretek, az amerikai délről és a szokásostól eltérő perspektívából. Hogy mégis miért kerülgettem ennyi ideig, meg nem tudnám mondani. Úgy emlékeztem, a filmet is láttam (ami a regény eredeti címét viselte itthon is: Bíborszín), de valószínűleg tévében és biztos, hogy nem magyarul, mert a regényben haladva beugrottak a képek és az is, hogy voltak dolgok, amiket nem értettem. Pedig Spielberg rendezte, Whoopi Goldberg volt a főszereplő és 11 Oscar jelölésből egyet se vitt haza a banda. Szóval tudtam egy csomó mindent róla és mégis azt hittem, hogy nem annyira nekem való, túl hype-olt regény (mindenféle díjak) és a sokfelé (még a fülszövegben is hangoztatott) “szent szövegek” dolog nekem már sok lenne. Ó mekkorát tévedtem.

Ez a XX. századi amerikai Dél, a feketék világa nem éppen egy könnyű terep. Már a regény indítása is nagyon meghökkentő. Egy alig tizennégy éves lány ír leveleket Istenhez, mert ki máshoz beszélne, ha meg akarja őrizni józan eszét és valamennyire a tudást, amit addig sikerült összeszednie, mert innentől kezdve iskolába nem járhat. Celie szegény, csúnya, halmozottan hátrányos helyzetű, apja szinte eladja Mr…-nak feleségnek, hogy gondozza annak a gyerekeit, tartsa rendbe a házát, szóval általában szolgának, s még ráadásul meg is verik rendszeresen. Ennek ellenére Celie mindvégig megmarad embernek és ahogy egyre idősebb lesz úgy szerez több tapasztalatot és akinek szeme van, az meglátja benne, hogy mennyire különleges. Mint például a híres Shug Avery, akibe Mr… világéletében szerelmes volt különleges barátságot köt Miss Celie-vel, s körülöttük érdekes emberek gyülekeznek, akiknek sorsáról narrátorunk leveleiben mindig beszámol. Aztán hamarosan egy másik hang is megszólal a könyvben, Celie elveszettnek hitt húga is ír arról, hogy vele mi történik. Misszionárius lesz Afrikában, s feketeként egészen másképp látja az ottani embereket,  mint azt a fehér térítők beszámolóiból ismernénk. A két nővér sorsa bár különböző, egyikük világot lát, a másik pedig szinte alig mozdul ki megszokott környezetéből mégis teljes életet élnek, Celie is megtapasztalja mi a szerelem és miben tehetséges, szóval végül megbékélnek a saját világukkal.

Különleges világ Celie és környezetéé. Ugyan már nem rabszolgák, de a fehérek szemében ennél nem is többek. Maguk közt is megvan a hierarchia, a szegénység néha elrettentő, ugyanakkor van amiben különlegesek. A látásmódjukban, a családi kapcsolatok és érzelmek kezelésében valahogy egész mások mint a fehérek. Eleinte fura volt, hogy egy iskolázatlan nő leveleit olvassuk, de aztán megszoktam a hangját és az évek telésével természetesen ő is egyre jobb lett és nagyjából megtanult jó is írni:) Amilyen megdöbbentően indult a regény, annyira felemelő és nyugodt lett a végére. Nekem feltétlenül jobban tetszettek az amerikai délen játszódó részek, Celie tolmácsolásában.

Úgyhogy már megint bebizonyosodott, hogy a túldíjazott könyvek nem feltétlenül kerülendők, nem csak magas és számomra érthetetlen irodalom kaphat elismerést, hanem olyan is, ami közel áll az én érdeklődési körömhöz, olvasmányos, elgondolkodtató és szerethető.

Eredeti cím: The Color Purple
Fordító: Dezsényi Katalin
Kiadó: Európa Kiadó
Megjelenés: 1987 (1982)
Terjedelem: 256 p.
ISBN:  963074029X

 

 

4.5 Stars
Oszd meg!