Mivégre is van ez az egész blog-dolog?

A vendégblogolás jubileumi sorozata folytatódik, most következő cikket Ilweran, a könyvvizsgálók blog egyik fele írta. Természetesen mind a kettőjüket meghívtam, Shizoo tollából holnap lehet majd valamit olvasni, úgyhogy gyertek vissza 🙂 Át is adom a szót Ilwerannak, aki arról ír, hogy mit is jelent neki a könyves blogolás.

Tán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, időnként minden könyvesbloggerben felmerül a kérdés, vajon miért is csináljuk mi ezt az egészet – a blogokon időről időre végigvonuló körbeposztok legalábbis erről tanúskodnak. Mivel az egészségesnél picit nagyobb hajlamom van a filozofálgatásra, gyötrődésre, önmagam lelkének rágcsálására, én aztán jó sokszor gondolkodom ezen. Mégis, mivel az elmúlt években következetesen és több-kevesebb szigorral tartottam magam ahhoz, hogy nem csinálok énblogot a blogunkból, mindig megálltam, hogy megírjam a magam verzióját ezekről a kőkemény egzisztenciális és filozófiai kérdésekről. Vagyis, hogy mivégre is van ez az egész blog-dolog…

Aztán Lobo megkeresése és az Olvasónapló tízéves fennállása okán újra előjöttek ezek a gondolatok, és elkezdtem azon töprengeni, vajon milyen lehet tíz éve blogolni? És vajon a mi blogunk lesz-e valaha tíz éves (amikor a meglévő öt is néha egy örökkévalóságnak tűnik…)? És egyébként is, mi hajthat vajon valakit tíz éven át? Nos, erre nyilván nem én fogok válaszolni, de most rútul kihasználom, hogy végre gátlástalanul firkálgathatok magamról, anélkül, hogy felrúgnám a saját ostoba szabályaim – magyarán visszaélek a vendégség nyújtotta lehetőséggel, de csak egy picit, és pszt! el ne mondjátok a házigazdának 🙂

Amikor mi elkezdtünk blogolni, még nagyon-nagyon más volt a helyzet ezen a téren, mint manapság – volt ugyan már jó pár könyves blog, de messze nem akkora számban, mint ma, és nyugodtan állíthatom, hogy az akkori bloggerek nagy része még tényleg elkötelezetten és szenvedélyesen blogolt, úgy, hogy mondanivalója is volt, nem úgy, mint ma (értem ezt persze a tematikus blogokra, az énblog más tészta, amivel soha nem volt különösebb tapasztalatom). Mi egy ismerőstől érkező provokáció hatására kezdtünk bele, és nagyon hamar a rabjaivá váltunk – én legalábbis biztosan. Eleinte, emlékszem, iszonyú lámpalázzal és bizonytalansággal tettem közzé minden posztot, folyton hasonlítgattam magam másokhoz, meg akartam felelni a „közönség” elvárásainak, és úgy gondoltam, olyannak kell lennem, mint a többieknek. Beletelt kis időbe, mire rájöttem, hogy a saját hang, az egyéniség és az olvasmányok/filmélmények önmagamon történő átszűrése sokkal fontosabb, mint a többiekhez való hasonulás. Nagyjából ezzel egy időben arra is rájöttem, hogy ezen a téren nincsenek igazán objektív mércék – leszámítva természetesen olyan alapvető dolgokat, mint a helyesírás, a minimális fogalmazási készség és néhány értelmes gondolat. Abszolút kiszámíthatatlan, hogy mi tetszik az olvasóknak, és kiből lesz „sikeres” blogger: épp ezért a kattintásszám-hajszolás és a mindenáron való tetszeni akarás helyett jobb, ha inkább úgy csináljuk, ahogy jólesik – úgyis lesz, aki elolvassa.

És aztán már nem nagyon van megállás. Ahogy drága párom fogalmazta meg egy velünk készült interjúban (amit, minő véletlen, épp Lobo készített): „Írni önmagában mákony, métely, méreg, addiktív cucc ez, amit nem lehet abbahagyni, főleg, ha arra riadsz, hogy el is olvassa valaki.” Nálam ez tankönyvbe illő módon játszódott le – amint elkezdtek olvasni, amint érkezett néhány pozitív visszajelzés, a hobbinak induló amatőr próbálkozásból makacs szenvedély lett. Ami nem hagyja, hogy eltávolodjak tőle, még akkor sem, ha néha szeretnék. Mert bizony nekem is vannak olyan pillanataim, amikor legszívesebben kiraknám a „zárva” táblát, és siránkoznék egy sort minden fórumon, hogy mennyire unom ezt az egészet, és nem vezet sehova, már nem olyan, mint régen, már több benne a „kötelesség” mint az öröm. De nem teszem, egész egyszerűen azért, mert én választottam, én döntök úgy nap mint nap, hogy folytatom; és mert ha lebontjuk a megfelelési kényszert, a recikorszakkal beköszöntő határidőket, a troll kommentelőket és a blogszolgáltatókat, a sok réteg alatt ott marad az öröm, amit a blogolás ad.

Amely öröm csak részben fakad abból, hogy olvasnak, és részben abból, hogy egyáltalán megírom a cikket. A kérdés, hogy magamnak blogolok-e vagy másnak, számomra nem vagylagos – kell, hogy olvassák, de ha nekem nem fontos, megette a fene az egészet. Az elmúlt egy évben többször kerültem távolabb a blgolástól, mint korábban bármikor, de mindig visszataláltam – mert mindig hajtott valami, mindig akadt kikívánkozó gondolat, megírandó élmény. És bizony előfordult olyan is, hogy a teljes szétesettség állapotában újraolvasva némely korábbi cikkem, én csodálkoztam rá leginkább magamra: hogy tudtam én ennyire összeszedett lenni. Nem akarok olyan nagyszabású, hollywoodi ízű kijelentéseket tenni, hogy a blogolás gyógyszer, vagy életet menthet, vagy fényesebb lesz tőle a hajam, de az biztos, hogy vannak élethelyzetek, amikor jelenthet kapaszkodót.

Feltéve, ha nem engedjük meg magunknak, hogy megutáljuk. Direkt fogalmazok így, mert átestem azon a szakaszon is, amikor elkapott a gépszíj, és úgy éreztem, minden olvasott könyvről, minden látott filmről, minden kulturális élményről írnom kell. Ahogy azon is, amikor hirtelen elkezdtek megdobálni minket, bloggereket innen is, onnan is recikönyvekkel, és nem tudtunk ellenállni a rengeteg lehetőségnek – minek következménye jó néhányunknál csömör és a határidőre olvasás okán fellépő „kötelezőolvasmány-undor” lett. Nem hiszem, hogy ha valaki hosszú éveken át szeretné színvonalasan művelni ezt a műfajt, megúszhatja ezeket a fázisokat. Ellenben hiszem, hogy mindig vissza lehet találni az egészséges egyensúlyhoz – és megtalálni benne a színtiszta élvezetet.

Amit az jelent, hogy leírhatom a véleményem, szabadon, minden kötöttség, elvárás, kényszer nélkül, úgy, hogy benne legyek én is – és még el is olvassák. Valahol ez lehet a titka a sok-sok évnek is. Hogy nem szabad futni az elvárások után, átadni magunkat a csordaszellemnek, engedni, hogy akár bármi külső tényező, akár mi magunk megmérgezzük ezt a felszabadultságot. Hogy ne munka legyen, hanem szenvedély. És ne az érdekeljen, „mit szól hozzá”, aki olvassa, hanem az, mit szólok én, ha újraolvasom. Hogy önmagam maradjak a blogomon is.