Mivel Lauren Beukes előző magyarul megjelent regénye, a noiros elemekkel tarkított urban fantasy, a Zoo City nagyon bejött, kíváncsi voltam az első regényére is, amivel felhívta magára a figyelmet. S azt kell mondani, hogy nem csodálom. Mert amiről itt szó van, ha belegondolunk elég megdöbbentő és vajon mennyire van messze a valóságtól?
Persze először is el kell mondanom, hogy eleinte nagyon döcögött nekem a könyv, mert már az első lapokon benne van az olvasó a mély vízben, elárasztva techno blablával, én meg csak kapkodtam a fejemet, nem értettem semmit és még csak a szereplők se voltak szimpatikusak, úgyhogy le kellett tennem, mielőtt folytattam volna. Aztán ahogy bonyolódtak a dolgok és szövevényesebbek lettek, hogy ki kivel és hol meg miként fut össze, merre visznek a tervek, egyre több mindent megismertem a világból, izgalmasabbá és pörgősebbé vált a történet, a végén meg már le se tudtam tenni, annyira izgultam, hogy kivel mi fog történni és legfőképpen miért. Hogy aztán a végén meg jól leüljek és elgondolkozzak az egészen.
A Moxyland sztoriját nem is lehet nagyon elmesélni, csupán annyit róla, hogy 4 szemszögből, négy fiatalon keresztül ismerkedünk meg a miénktől nem is nagyon távol álló világgal, ahol a telefonok SIM kártyáitól függ az életünk. Akiknek nincs, annak még a saját lakásának ajtaja se nyílik meg. A SIM-eken van mindenkinek a személyes adata, a pénze, azon keresztül tudják megrendszabályozni is. S mindent megavállalatok irányítanak és azok, akiknek a kezében a kommunikáció van, mert a tájékoztatás szűrésével és alakításával bármerre el lehet vinni a népeket. S a vizuális ingerek mellett még a legalizált drogok segítik az embereket, hogy elviseljék az életet. Ami így egész kellemesnek tűnhet, ha csak nem pillantunk a színfalak mögé, vagy találkozunk a társadalom peremén élőkkel, akiknek semmire sincs lehetőségük, de még esélyük se többre, mint hogy találnak talán egy doboz festéket és beszipuzhatnak.
Kendra a határozatlan, de tehetséges fotós hagyja magát belesodorni egy kísérletbe, ahol ő lesz az egyik prototípusa egy fejlesztésnek, s szponzotbébivé válik. Véletlenül fut össze a gátlástalan streamcasterrel, Tobyval (őt vizuális bloggernek neveztem ki magamban), aki azonnal meglátja benne a nagy és exkluzív sztori potenciálját, s próbálja kicsit rátukmálni magát. Mert a srácnak meg pénzre van szüksége, hisz a szülei épp elvágták az apanázsától, mert úgy gondolják, hogy csak drogozik. Elsőre azonban nem igazán sikerül Kendrával összehozni a dolgokat, de sebaj, mert akkor meg ott van Tendeka, a harcos forradalmár akciója, amit felvehet és leadhat. Tobyt persze hidegen hagyja az összes ügy, amiért a lelkes fiatalok küzdenek, de azért összehozza őket a szuperprogramozó Lerato-val, aki minden kiskaput ismerve meg tudja teremteni a lehetőséget, hogy az ellenállók minél szélesebb körbe el tudják juttatni az üzeneteiket a meghackkelt médiacsatornákon át. De úgy tűnik, hogy igazából senkinek fogalma sincs, hogy mi is történik valójában a világban, s vajon ki a bábu és kinek a bábuja ő? Kendra első kiállítása botrányba fullad, Toby bérjátékoskodással kénytelen megkeresni a betevőt, s persze rosszkor lesz rossz helyen. Tendeka egyre elvakultabbá válik, s bármi áron hajlandó a küldetését sikerre vinni, de mintha közben elveszne az, hogy miért is indította az egész háborút. Lerato pedig elbízza magát és túl sok vasat próbál egyszerre a tűzben tartani, s itt-ott még hanyaggá is válik. Végülis mindegyikük elkövet hibákat és szinte megállíthatatlanul rohannak a végzet felé, a kérdés csak az, hogy ki fog elbukni, s mekkora lesz a bukással járó zuhanás?
Amúgy nagyon fura volt, hogy bár mindegyiküknek megvolt a maga hangja és határozott jellemvonásokkal rendelkeztek, egyetlen szereplővel se tudtam igazán azonosulni, szinte lehetetlen megkedvelni őket. Talán még Lerato volt az, akit legalább csodálni tudtam, mert ő aztán egy kemény csaj volt, nem volt lelkiismeret furdalása, csak magával törődött, de ezt legalább bevallottan tette, szóval az olvasó előtt is a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy itt csak ő számít a saját szerencséjének kovácsa akart lenni.
S még ha Beukes a regény végén nem is mesélne arról, hogy honnan jött az inspiráció a Moxyland-hez, az emberben olvasás közben akkor is felmerültek ijesztő párhuzamok a valósággal. Ráadásul az egyre okosabb telefonjaink és az, hogy majdnem mindent elektronikai kütyükre bízunk, meg a neten éljük a társadalmi életünket olyan dolgok, amik a regény elemeit szinte valóságossá teszik. Mert ami még 20 éve elképzelhetetlennek tűnt, vagy csak sci-fikben olvastunk róla, az ma már annyira a mindennapjaink része, hogy bele se gondolunk, mégis hová vezethet az ilyen fokú függés a médiától.
Szóval én nem tudom, hogy a Moyland igazából csak sci-fi, vagy cyberpunk, vagy technopunk, mindenesetre nem az a fajta regény, amit olvasni szoktam, ezért is hiszem, hogy kellett nekem a belerázódás a regény világába. Mert bár nem vagyok teljesen analfabéta a technikai és játékos világban használatos kifejezéseket illetően, akkora töménységben, ahogy Beukes indított kicsit megrázott, ezért kellett levegőt vennem és nem feladni, hanem visszatérni hozzá, s bizony a kitartásom meghozta a gyümölcsét. Mert elég sok elgondolkodtatni valót adott, s lehet felül kell vizsgálnom, amit mindig egy legyintéssel szoktam elintézni: a párom techno-paráit és kételyeit a social networkokkel, mindenről gondoskodó oldalakkal és telefonos alkalmazásokkal kapcsolatban. Úgyhogy most megyek és visszateszem a SIM-kártyámat a Galaxymból a Nokia 5110-be.
Eredeti cím: Moxyland
Fordító: Körmendi Ágnes
Kiadó: Ad Astra Kiadó
Megjelenés: 2013 (2009)
Terjedelem: 278 p.
ISBN: 9786155229220
Honnan: Kiadótól, recenziós példány, e-book
